Etnikailag és vizuálisan színes, a karakterek és a cselekmény szempontjából eléggé fakó filmmel rukkolt elő Shekhar Kapur rendező, aki tavaly a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon mutatta be Mi köze ennek a szerelemhez?( What's Love Got to Do with It?) címen futó romantikus vígjátékát.
Zoe (Lily James) egy díjnyertes dokumentumfilmes, és ha ezt a néző véletlenül elfelejtené, nemcsak maga a karakter, hanem a többiek is rendszeresen emlékeztetik rá. A női főszereplő és édesanyja, Cath (Emma Thompson) szoros baráti viszonyban áll a szomszédjukban élő pakisztáni származású muszlim családdal, amelynek egyik gyermeke, Kazim (Shazad Latif) vallási és kulturális hagyományokhoz híven elrendezett házasságra adná a fejét. A dokumentumfilmes jobb híján ezt választja következő filmjének témájául, és követni kezdi Kazim kalandját az előírt szerelem útján.
A történet erőssége a kapcsolatok és szerelmi históriák sokféleségének bemutatása – hátránya pedig ezen szálak egyéni kidolgozatlansága. Nem egy elrendezett házasságot mutat be az alkotás, amely példásan működik, annak ellenére, hogy a nyugati, globalizált világ számára szürreális lehet egy ilyen alapokon nyugvó élethosszig tartó kapcsolat működőképessége. Kazim környezetéből merített példák és statisztikai adatok mérlegelésével dönt úgy, hogy önszántából kötelezi el magát egy olyan lány mellett, akit a szülei választottak neki, és akit Skype-on ismert meg.
A Tinder-valóság oldaláról Zoe jelentkezik, aki folyamatosan csalódik a férfiakban, és már igazán elvárásai sincsenek. Barátnője gyermekeinek jól ismert tündérmesékbe burkolja rosszabbnál rosszabb randevúinak történetét, így neveli őket a sajátos és eléggé félresikerült módján az életre.
A film ezt a két ellentétes hozzáállást mutatja meg, de nem ad választ arra, hogy melyik út a leginkább járható. Egyaránt mutatja meg a muszlim kultúrkörre és a nyugati civilizációra jellemző világnézetet, példákkal statuálva, hogy egyik sem tökéletes. Szembesülünk azzal, hogy az elrendezett házasságok is rácáfolhatnak a tündérmesék örökkön-örökkéjére, valamint hogy a bárokban és randiappokon főleg disznók tanyáznak. Akadnak pár perces, félig a levegőben hagyott történetszálak, amelyek egyetlen hivatása, hogy minél rosszabb fényben tüntesse fel a férfiakat, ezzel támasztva alá Zoe nézeteinek megalapozottságát. Természetesen létezik A tökéletes társ, de mellette szükségszerűen megjelenik a film zsáneréhez híven a tipikus jófiú is, akinek egy rossz tulajdonsága sincsen, mégsem ő az igazi.
Ez volna a film romantikus oldala. A komédiát rövid ideig Mo (Asim Chaudhry), a kerítő szolgáltatja, akinek a munkája megegyezik a párkereső alkalmazások algoritmusával, azzal a különbséggel, hogy eléggé fapadosan csinálja: abban az esetben, ha valaki Mót keresi fel az internet helyett, az ügyfél szülei felügyelik a folyamatot, a kliens pedig mégsem nem vallhatja be családja füle hallatára, hogy szereti a szado-mazót. A film egészét tekintve viszont Cath a fő humorforrás: bohém, extrovertált és szórakozott anya, aki párt szeretne találni egyedülálló lányának. Emma Thompson színészi képességeit tekintetbe véve ezúttal kiábrándítóan túljátszott alakítást nyújt. A szeretet jegyében fültanúi lehetünk egy „úgy szeretlek, ahogy vagy” párbeszédnek anya és lánya közt, de ennél jobban nem árnyalják személyiségét. Ahogy nagyjából senkiét. Egysíkú és rom-kom-sablon karakterekkel halmozott majdnem két óra a Mi köze ennek a szerelemhez?, ahol a szerelmi nihilistától a film végén megenyhülő, addig szigorú családtagokig elég sok közhelyes figura előfordul.
Mivel a filmben is folyamatosan hangsúlyozzák, mi is visszakanyarodunk, és emlékeztetjük az olvasót (és esetleges nézőt), hogy Zoe dokumentumfilmeket készít. Ezt szerencsére nem csak szóban ismétlik. A vászon jobb felső sarkában néha megjelenik a felvétel vörös pontja, néhányszor beremeg a kamera, máskor interjúhelyzetben, kanapén ülve látjuk Kazim családját, akiket az egyszemélyes stáb a házasságukról kérdez. Ugyanígy a friss párt. Ezekben a szituációkban is kap hideget-meleget egyaránt az elrendezett házasság intézménye: tündérmeséket, valamint a jelenlegi brit uralkodó elhíresült mondatát, miszerint ő szerelmes, bármit is jelentsen ez.
A dokumentumfilmre hajazó képkockákon kívül a teljes látványvilág, az operatőri munka kimondottan emel a nézői élményen. A pakisztáni iszlám világ színkavalkádban úszik, a szokások és vallási rituálék kellően szórakoztatóan és fokozottan látványosan vannak bemutatva. Eközben Anglia hidegebb, komorabb színekben tetszeleg, ezzel is nyomatékosítva a két világ közti különbségeket.
Viszont – mivel egy filmnek a legtöbb esetben nem kizárólag vizuálisan kell hatást gyakorolnia és érzelmeket kiváltania a közönségből – jelen alkotás címe valahol mégis motoszkál azok fejében, akik rászánják idejüket a megnézésére. Nemcsak az elrendezett házasság intézménye, hanem maga a film kapcsán is jogosan merül fel a kérdés: mi köze ennek a szerelemhez? A fő szerelmi szálban érintettek közötti kémia valahogy nem működik, vonzalmuk kidolgozatlan, és csak azért tudjuk, hogy ők egymásnak vannak teremtve, mert aki látott már életében tömeggyártott romantikus filmet, az első tíz percben tudja, hogyan zárul a történet.
