Talán senkinek sem volt a tavalyi éve annyira szélsőséges, mint Tom McCarthynak. Először jött az Adam Sandler-es Cipőbűvölő (The Cobbler), amit a kritikusok az év egyik legrosszabb filmjének kiáltottak ki, majd kis időre rá a Spotlight, amit meg az év egyik legjobbjának, jelenleg pedig minél több Oscar-jelölést próbál díjra váltani.
A film 2001-ben játszódik Bostonban, amikor a nyomtatott lapok már elkezdték érezni az internetes sajtó szelét, ugyanakkor hatásuk még mindig nagyon fontos volt. Ekkor érkezett a Boston Globe-hoz új főszerkesztőként Marty Baron (Liev Schreiber), hogy új vért pumpáljon a lapba, a filmben elmeséltek alapján pedig egyik első intézkedése volt, hogy ráállította a Spotlight oknyomozócsapatát, hogy kezdjenek el puhatolózni a katolikus egyház háza táján néhány gyerekmolesztálási ügy kapcsán. Amire bukkannak, azt mi már tudjuk: történetesen hogy az egyház módszeresen védi a gyerekeket molesztáló papjait, folyamatosan eltussolva az ügyeket, így az elkövetők következmények nélkül élik tovább életüket, miközben áldozataik élete teljesen tönkremegy. Ahogy a filmben egy áldozat fogalmaz: nem csak szexuális erőszak ez, hanem spirituális is, örökre tönkretéve bennük a hitet. McCarthy pedig izgalmasan és hatásosan képes ábrázolni az idáig vezető utat, olcsó hatásvadászat nélkül.
Ebből a sztoriból ugyanis lehetne egy monológokkal tűzdelt, drámai csúcspontokkal rogyásig telezsúfolt Oscar-filmet is forgatni a hős újságírókról, akik elszánt arccal gépelnek, nyíltan konfrontálódnak az egyház képviselőivel, a végén győznek, az áldozatok pedig boldogan kezükbe veszik az újságot, látva a címoldalát, és könnyek közt ünneplik, hogy az igazság győzött. Vagyis hazudhatott volna egy aranyszoborért, ahogy azt sokan megtették előtte, az akadémia szereti a felemelő történeteket, amik azzal a hazug ígérettel zárulnak, hogy az adott problémát a hőseink örökre megoldották, éljen Amerika. Nem, McCarthy egy sokkal őszintébb, szikárabb filmet készített, ami a valósághoz is közelebb áll, bár nyilvánvalóan ő is változtatott bizonyos dolgokon a történetmesélés lendületessége érdekében, viszont mindent a maga lehangoló valóságában látunk. Az újságírók órákat, heteket, hónapokat nyomoznak, hosszú adatokon mennek végig, és órákat beszélnek áldozatokkal, ilyenkor pedig a film a figyelmünket az áldozatokra irányítja, azon kevesekre, akik még élnek, de még a szerencsések sem úszták meg ép bőrrel. Hőseink pedig minden egyes bizonyítékkal egyre dühösebbek és szomorúbbak lesznek. A film egyik csúcspontja egyértelműen a csodabogár Mike Rezendes (Mark Ruffalo) kiborulása, reakciójában benne van a néző tehetetlenség miatt érzett dühe is.
Ugyanakkor ha filmnek van gyengéje, az egyértelműen a karakterei, akik ugyan nem rosszak, de kissé egysíkúak. A probléma ugyanis az, hogy túl sokan vannak, ráadásul mindnek ugyanazok a motivációi, nem igazán jut rájuk kellő idő. És bár érthető döntés, hogy a karakterek helyett az ügy került a film előterébe, de így csak a felszínét képes megkapargatni annak, hogy hőseire milyen hatással volt az eset. Ugyan mindegyik karakter kap egy kis rövid ívet, de olyan részletes karakterábrázolást, mint mondjuk amit a Zodiákusban láttunk, ne nagyon várjunk. Nagyon sokat bíz a színészeire, akik ugyan mindent megtesznek, de Ruffalón és Keatonon kívül nem igazán képes egyikük sem többet kihozni abból, ami a papíron van.
Mindenért kárpótol persze a film témakezelése: úgy tud hősköltemény lenni az újságírásról, hogy közben nem esik túlzásokba. A főszereplőinknek nem az életükre törő, őket elhallgattatni próbáló műfajfilmes gonoszokkal kell szembenézniük, hanem a tudattal, hogy többszáz ember élete ment tönkre évek alatt (csak Bostonban!), miközben senki nem tett semmit és mindenki elfordította a fejét, így ha passzívan is, de résztvevője volt mindannak, ami történt. És ugyanez vonatkozik az újságírókra is, ugyanis a bizonyítékok nem teljesen újak, sőt, volt áldozat, aki már öt évvel korábban is kopogtatott a lap ajtaján. Az ügy darabjai végig ott voltak a kezükben, csak össze kellett volna őket illeszteniük – így bár az igazság felszínre jut, a feszültség nem oldódik fel. A film ezzel igen okosan, szájbarágás nélkül fogalmazza meg az üzenetét: a felelősségről. Ugyanis a film elsősorban a kollektív felelősségről szól, ezért kifejezetten lehangoló alkotás.
