Összeesküvés, paranoia, igazság, nyomozás, moralitás és újságírók: Hollywood gyakran keverte tetszőleges arányban ezeket a címszavakat, meghatározva az oly divatos politikai thrillerek arculatát. A szerencsétlen magyar című A dolgok állása a 70-es évek hasonszőrű filmjei iránti nosztalgikus igényt nem elégíti ki, de megfelelő érzékkel keveri az összetevőket ahhoz, hogy az utóbbi idők egyik legjobb darabjává váljon az (al)műfajban.
Az amerikai filmipar legújabb sztárparádéját felmutató film a Paul Abbott által jegyzett State of Play című BBC-tévésorozaton alapul, amelynek 6 órás játékidejét sűrítő adaptációval igazították hozzá az „aktuális” politikai légkörhöz. A történet egy, a legfelsőbb politikai körökbe és a multinacionális cégek álcázott tröszt-törekvéseinek misztériumaiba vezető nyomozás sztorija, amely során a fenyegetést a leszerelt zsoldosok fanatizmusát hazai és külföldi merényletekre egyaránt felhasználó megavállalat biztosítja. Mikor Stephen Collins képviselő (Ben Affleck) női asszisztensét megölik, fény derül a köztük lévő titkos szerelmi viszonyra: az ügyben Cal McAffrey (Russell Crowe) és Della Frye (Rachel McAdams) újságírók kezdenek nyomozni, amely során magánéleti problémák, szerkesztői és a nyomozás során felvetődő morális kérdések és politikai korrupció lesznek a fő témák. Miközben megkapjuk a megszokott beavató senior/mentor és a kezdetben idegesítő, de kötelező jellemfejlődésen „áteső” fiatal munkatárs dialektikus kapcsolatát, a történet az ország egész hatalmi szerkezetét érintő eltussolásokra és átverésekre fut ki.
Az inkább többé, mint kevésbé ismert panelekből építkező film egyik erőssége mégis forgatókönyve, melyet Matthew M. Carnahan, Billy Ray és Tony Gilroy jegyeznek. Míg az előbbi két író közreműködését megkérdőjelezhető minőségű (The Kingdom / A királyság, Flightplan / Légcsavar) produkcióik miatt mindössze a thriller szakmában való jártasságuk indokolja, addig Gilroy olyan kézjeggyel rendelkezik rendezései (Michael Clayton, Duplicity / Kettős játszma) és forgatókönyvei (Bourne-trilógia, The Devil's Advocate / Az ördög ügyvédje) révén, amely A dolgok állásában is megtalálható – szerencsére. Az amerikai filmverzió egyik fő erénye McAffrey karakterének átalakítása: az igazságot mindenáron érvényesíteni akaró és érzelmi ügyekben gyerekes hozzáállású újságíró figurája helyett egy Michael Claytonhoz hasonló, illúziómentes, kiöregedett és elhízott hippit kapunk, aki ír folk punk-rock zenére veri az ütemet, miközben 15 éves számítógépébe pötyög. Hozzá fűződik az angol sorozatban Bill Nighy által játszott főszerkesztő csípős-ironikus humora, a thriller feszültségét jelenetről jelenetre feloldó jellemkomikum. Ennek működőképességében nagy szerepe van a remek alakítást nyújtó Crowe-nak, aki visszafogott eleganciájával varázsolja giccsmentessé az igazság leleplezésének történetét. Ellentétben Affleckkel, aki maszkarcú alakításából kifolyólag nem tud megbirkózni az érzelemtelített jelenetek súlyával, alakítása visszatekintve is inkább hiteltelen, mint sokat sejtető.
Mondhatnánk, hogy a történet nagy „fordulatszáma” és a lezárás csavarjai Gilroy Kettős játszmáját idézik, ám ez inkább annak tudható be, hogy az íróknak négy órával csökkenteniük kellett az eredeti játékidőt. Ennek következtében a sorozatban kimerítően jellemzett személyes (házasság, megcsalás) és morális (az újságírók illegális nyomozása, és annak következményei az igazságszolgáltatásra nézve) témák éppen csak felvetődnek, de nem problematizálódnak. A film inkább a csavaros történetre fókuszál, amely nagyjából Pakula A Parallax-terv és Az elnök emberei című klasszikusainak vegyített változata. Felváltva alkalmazzák a krimire hajazó újságírói nyomozás realista ábrázolását tartalmazó és a suspense-ra építő, néhol üldözéses akcióra kapcsoló thriller jeleneteket – ám a paranoid szorongás hangulata már a múlté. A félelem konkretizálódott: a tények kiderítésének folyamata a hangsúlyos, nem pedig az abban való elveszés.
A hangulat a nevetés és a kellemes izgalom között oszcillál: talán szerepe van ebben Kevin Macdonald szolid és precíz munkájának is, aki Az utolsó skót királyban már bizonyította, hogy fogékony a kellemesből a félelmetes felé mutató hangulatváltozásokra. Az alapvetően dokumentumfilmeket jegyző rendező ebből eredeztethető „kézjegye” a műfaji textusban háttérbe szorul: a valós eseményeken alapuló ugandai történetben nagy szerepet kapott a nagy mobilitású, folyamatosan mozgó kézikamera, és az ellesett életpillanatok érzetét keltő stilisztika – amely következtében Robert Altmanra jellemző hirtelen zoomok és a részletekre irányuló spontán kameramozgások adtak sajátos ízt a filmnek. A dolgok állásában azonban nem tolakszik előtérbe a kamera: pedig példának okáért a Dogma-filmek már bizonyították a kézi kamera zsigeri hatást kiváltó potenciálját – lehet, hogy a dokumentarista hátterű rendező és a politikai thrillerek találkozása akár olyan innovatív eredményt is hordozhatott volna magában, mint amit a 70-es évek elejének paranoid filmjei jelentettek anno. Persze ehhez a narratíva alapvető felülírása lett volna szükséges, ami nagy hiba lett volna egy ilyen jól kidolgozott összeesküvés- és nyomozás-film esetén.
A dolgok állása néhány elbeszélésbeli hibája (amely csupán a jóval hosszabb játékidejű sorozattal való összevetésből adódik) ellenére útmutató lehet a kiváló rendező, a tehetséges forgatókönyvírói stáb, Crowe és a műfaj számára is: a suspense és a krimi-narratíva ötvözése, a jól megrajzolt karakterekből fakadó humor, és a divatos, ám mégis szimpatikus stilisztika mind-mind kiemelkedő alkotássá teszik a filmet a mai hollywoodi filmgyártásban.
