Kritika | Szabó István: Zárójelentés Kritika | Szabó István: Zárójelentés

A mi kis falunk

Szabó István: Zárójelentés

ÉRTÉKELD A FILMET!
Zárójelentés
Szabó István
2020

A Filmtett szerint: 5 10 1

5

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Senki nem mondhatja, hogy Szabó István talán utolsó filmje ne lenne meglepő. Az Oscar-díjas rendezőnek 82 éves korára jött meg a humora, emellett kedvet kapott ahhoz, hogy a korábbiaknál nyíltabban beszéljen az ügynökmúltjáról, rendezői zsenije viszont a Zárójelentésben felismerhetetlen.

Meglepő az is, hogy Szabó kifejezetten dühös, közérzeti filmet forgatott. A Zárójelentésben kórházi leépítés miatt veszti el munkáját Stephanus kardiológus, aki édesanyja hívására vidékre megy, és falujában a magyar társadalom számos nyavalyájával szembesül: az elszegényedő és a benne dolgozókat bedaráló egészségüggyel, látszólag a települést fejlesztő, de valójában hatalmaskodó kiskirályokkal, álszentséggel, álhírterjesztéssel, ellenségképzéssel, karaktergyilkossággal, s a többivel. Van valami mérhetetlen szomorú a Zárójelentésben, és még csak nem is feltétlenül a látlelet, amit Magyarországról kiállít a film, hanem az, hogy ezt épp a 82 éves Szabó István teszi. És más nem.

Az elmúlt évtizedben, ha nem is kopott ki teljesen, de háttérbe szorult a magyar film egyik legfontosabb hagyománya, az értelmiségi reflexió arra, hogyan élünk itt és most. A Zárójelentés abból nyeri az érzelmi erejét, hogy filmrendezők manapság olyan ritkán akarnak vagy mernek foglalkozni a mindennapi beszélgetéseinket átszövő témákkal, mint amilyen mondjuk az egészségügy, hogy elsőre még az is mellékesnek tűnik, mit is mond róla Szabó, mert szíven üt az, hogy végre a mindennapi problémáinkat, életünket látjuk a vásznon. Aztán persze kitűnik, hogy talán mégsem Szabó István az, aki igazán sokatmondó filmet tudna rendezni a 2010-es évek Magyarországáról (azt megcsinálta Hajdu Szabolcs az Ernelláék Farkaséknál és Kocsis Ágnes a még be nem mutatott, Éden című filmjével), mert az idős rendező mintha nyugati úriemberként csodálkozna rá a problémákra: az EU-s pénzek félrekezelésére, az egészségügyi ellátás hiányosságaira, vagy arra az urambátyámos, korrupt hatalmi kapcsolatrendszerre, amelynek a Rokonokkal már egy egész filmet szentelt, s emiatt úgy érezzük, a visszásságok felett érzett düh és keserűség végig valahol a felszínen marad. Ott, ahol ledöbbenünk azon, hogy nem ér ki a mentő időben vidéken, vagy frusztrált, fáradt orvosok várják a beteget az ügyeletben. A kiindulópont jó, de innen még messzire kéne rugaszkodni.

A megjelenő erkölcsi dilemmák viszont már összetettebbek, elvégre mégiscsak egy Szabó-filmet látunk. A Zárójelentés a politikai bulvár és az életmű szemszögéből is azért különösen érdekes, mert az elmúlt időszakban besúgói múltja miatt újra kereszttűzbe került Szabó az eddigieknél őszintébben arról az erkölcsi meghasonulásról – az 1957 és 1963 közötti jelentésekről – ami, úgy tűnik, életművének tetemes részéhez muníciót adott neki. Ám ez a nyíltság inkább elvesz, mint hozzáad a drámához, mert nem járul hozzá a téma mélyebb megértéséhez, kibeszéléséhez. „Megnézném, hogy ezek a mai nagypofájúak mi mindent írnának alá, ha két akkora pofont kapnának, hogy csak úgy spriccelne az orrukból a vér!” – fakad ki egy ponton a film főhőse, akinek lejáratási céllal rángatják elő bagatellnek beállított, „fiatalkori börtönügyét”, s nehéz ebbe nem azt belelátni, amely a lelkészben (Eperjes Károly), igaz, csak kérdésként, de megfogalmazódik: „Önfelmentés ez, vagy túlélési stratégia?”.

A Zárójelentésben Szabó – már amennyiben olvashatjuk új filmjét is önvallomásként, ahogy azt a filmtörténetírás a Mephistóval, a Redl ezredessel vagy a Szembesítéssel teszi – korábbi filmjeinek árnyaltsága nélkül beszél a korrumpált egyén lelki vívódásairól, mert annak csak az önigazolását tárja elénk. Az ellenérveket (amit a 80-as évekbeli trilógiában a hatalom vonzáskörében korrumpálódó férfiak bukástörténete, a Szembesítésben pedig Harvey Keitel amerikai vallatója képviselt) nem. Így a döbbenet, miszerint az interjúkat nem nagyon vállaló Szabó végre beszél arról, amiről a filmben is kimondja, hogy nem akar beszélni, szertefoszlik, és az az érzésünk támad, hogy a Zárójelentés relativizálja a besúgás erkölcsi bűnét, már csak azért is, mert a jelentésnek csupán a puszta tényével, a tartalmával nem foglalkozik (Szabó esetében is az utóbbi az igazán problémás).

Egyébként az egész filmre ez a libikókázás a jellemző: egy merésznek gondolt részletet mindig egy kevésbé vagy kifejezetten rosszul sikerült momentum követ. A hibák pedig mintha elsősorban a rendezői koncepcióból fakadnának. Azt még érteni véljük, miért tűnik az ikonikus Szabó-színész, Klaus Maria Brandauer hiteltelennek magyar főorvosként (az utószinkron a 80-as években még elfogadott volt, ma viszont már kizökkenti a nézőt, és kirántja a realizmusból a filmet), és azt is, hogy miért játszik Stohl András rutinból (mert megint azt a hataloméhes, mindenkin áttörtető menedzsertípust játszatják vele, mint mostanában szinte minden filmben). Az viszont megmagyarázhatatlan, hogy máskor remek színészek (pl. Kerekes Éva) hogyan tudnak a kifinomult, intelligens színészvezetéséről híres Szabónál ennyire hamisnak hangzani. Ahogy a folytonossági hibákat, apróságnak tűnő, de zavaró bakikat sem lehet elfogadni, a rendkívüli tengelytörésekről már nem is beszélve. Szabó egy friss videóban beszél arról, hogy időskorára azt tanulta a filmrendezésről, hogy frontális premier plánban kell venni a színészeket, mert akkor csillan meg a tekintetükben a fény, az érzelem. A Zárójelentésben azt látjuk, ahogy a rendező túlerőlteti ezt a módszert, néha bántóan sokáig tartja ki a premier plánokat, máskor akkor is frontális közelire vált, amikor a képzeletbeli tengely túloldalán van a kamera, és ettől olyan érzésünk támad, mintha ugrana egyet a film, mintha rossz helyen lennénk, ami pedig csírájában elfojtja az érzelmi hatást.

Pedig a Zárójelentés kifejezetten érzelmes film, amely húsba vágó dolgokról szólna – idős emberekről, akik feleslegesnek érzik magukat, közösségekről, amik tönkreteszik a tagjaikat kicsinyességből –, mégis egy-egy pillanat van csak, amely csontig hatol – és ezek általában a színészeknek köszönhetők. Szirtes Áginak, aki egyetlen, hosszan kitartott közeliben eleveníti fel (itt jól működik a szabói módszer), rebbenő hangon, s olyan gyorsan föltoluló érzelmekkel, hogyan szeretett bele és maradt beteljesületlen egyetemistaként a doktor iránt érzett szerelme, hogy abba mi is beleroppanunk. Megható Andorai Péter jelenléte is, aki utolsó filmjében néma rezonőrként van jelen, s csak egyetlen mondatot mond az egész filmben, de fontosat – bár, mint a film sok dialógusa, közhely ez is, csak Andorai szájából hangzik valahogy ólomsúlyúnak.

Fontos film lehetne tehát a Zárójelentés, de nem elég jó hozzá. Bár mellékalakjaiban komplett sorsokat és izgalmas erkölcsi dilemmákat villant fel, a filmből összességében hiányzik a kiszámítható utakat elkerülő, magával rántó történet. Bár Szabó meglepően önironikusan tekint a falusi életre, és – magához képest pláne – vicces elemekkel tűzdeli az elbeszélést, sokszor érzelgősségbe csúszik át. A befejezés pedig mérhetetlenül visszás, mert nemcsak Jóra és Rosszra egyszerűsíti a hatalom és az értelmiség párharcát, de azt is sugallja, amit a film és Szabó egész életműve eddig cáfolt: hogy az élet fair, és revansot vehetünk a minket ért sérelmekért. Szabó tudja a legjobban, hogy ez nem így van, ezért is hangzik bántóan leegyszerűsítőnek a Zárójelentés néhány szólama – köztük az is, amit a rendező saját múltjáról és a vele való szembenézésről sugall vele. Hiszen nem várta senki, hogy a mai Magyarországnak görbe tükröt állító filmjében is foglalkozzon a besúgással, pláne, hogy rengetegszer jelenítette meg az ezzel kapcsolatos kételyeit, az árulás árát, a felzabált személyiséget. De ebben a formában a Zárójelentés erkölcsi és narratív szinten is kihagyott lehetőségnek tűnik – egy elmaradt s talán már be sem pótolható Szembesítésnek.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

A Filmtett szerint:

5

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg