Senki nem mondhatja, hogy Szabó István talán utolsó filmje ne lenne meglepő. Az Oscar-díjas rendezőnek 82 éves korára jött meg a humora, emellett kedvet kapott ahhoz, hogy a korábbiaknál nyíltabban beszéljen az ügynökmúltjáról, rendezői zsenije viszont a Zárójelentésben felismerhetetlen.

Meglepő az is, hogy Szabó kifejezetten dühös, közérzeti filmet forgatott. A Zárójelentésben kórházi leépítés miatt veszti el munkáját Stephanus kardiológus, aki édesanyja hívására vidékre megy, és falujában a magyar társadalom számos nyavalyájával szembesül: az elszegényedő és a benne dolgozókat bedaráló egészségüggyel, látszólag a települést fejlesztő, de valójában hatalmaskodó kiskirályokkal, álszentséggel, álhírterjesztéssel, ellenségképzéssel, karaktergyilkossággal, s a többivel. Van valami mérhetetlen szomorú a Zárójelentésben, és még csak nem is feltétlenül a látlelet, amit Magyarországról kiállít a film, hanem az, hogy ezt épp a 82 éves Szabó István teszi. És más nem.

Az elmúlt évtizedben, ha nem is kopott ki teljesen, de háttérbe szorult a magyar film egyik legfontosabb hagyománya, az értelmiségi reflexió arra, hogyan élünk itt és most. A Zárójelentés abból nyeri az érzelmi erejét, hogy filmrendezők manapság olyan ritkán akarnak vagy mernek foglalkozni a mindennapi beszélgetéseinket átszövő témákkal, mint amilyen mondjuk az egészségügy, hogy elsőre még az is mellékesnek tűnik, mit is mond róla Szabó, mert szíven üt az, hogy végre a mindennapi problémáinkat, életünket látjuk a vásznon. Aztán persze kitűnik, hogy talán mégsem Szabó István az, aki igazán sokatmondó filmet tudna rendezni a 2010-es évek Magyarországáról (azt megcsinálta Hajdu Szabolcs az Ernelláék Farkaséknál és Kocsis Ágnes a még be nem mutatott, Éden című filmjével), mert az idős rendező mintha nyugati úriemberként csodálkozna rá a problémákra: az EU-s pénzek félrekezelésére, az egészségügyi ellátás hiányosságaira, vagy arra az urambátyámos, korrupt hatalmi kapcsolatrendszerre, amelynek a Rokonokkal már egy egész filmet szentelt, s emiatt úgy érezzük, a visszásságok felett érzett düh és keserűség végig valahol a felszínen marad. Ott, ahol ledöbbenünk azon, hogy nem ér ki a mentő időben vidéken, vagy frusztrált, fáradt orvosok várják a beteget az ügyeletben. A kiindulópont jó, de innen még messzire kéne rugaszkodni.

A megjelenő erkölcsi dilemmák viszont már összetettebbek, elvégre mégiscsak egy Szabó-filmet látunk. A Zárójelentés a politikai bulvár és az életmű szemszögéből is azért különösen érdekes, mert az elmúlt időszakban besúgói múltja miatt újra kereszttűzbe került Szabó az eddigieknél őszintébben arról az erkölcsi meghasonulásról – az 1957 és 1963 közötti jelentésekről – ami, úgy tűnik, életművének tetemes részéhez muníciót adott neki. Ám ez a nyíltság inkább elvesz, mint hozzáad a drámához, mert nem járul hozzá a téma mélyebb megértéséhez, kibeszéléséhez. „Megnézném, hogy ezek a mai nagypofájúak mi mindent írnának alá, ha két akkora pofont kapnának, hogy csak úgy spriccelne az orrukból a vér!” – fakad ki egy ponton a film főhőse, akinek lejáratási céllal rángatják elő bagatellnek beállított, „fiatalkori börtönügyét”, s nehéz ebbe nem azt belelátni, amely a lelkészben (Eperjes Károly), igaz, csak kérdésként, de megfogalmazódik: „Önfelmentés ez, vagy túlélési stratégia?”.

A Zárójelentésben Szabó – már amennyiben olvashatjuk új filmjét is önvallomásként, ahogy azt a filmtörténetírás a Mephistóval, a Redl ezredessel vagy a Szembesítéssel teszi – korábbi filmjeinek árnyaltsága nélkül beszél a korrumpált egyén lelki vívódásairól, mert annak csak az önigazolását tárja elénk. Az ellenérveket (amit a 80-as évekbeli trilógiában a hatalom vonzáskörében korrumpálódó férfiak bukástörténete, a Szembesítésben pedig Harvey Keitel amerikai vallatója képviselt) nem. Így a döbbenet, miszerint az interjúkat nem nagyon vállaló Szabó végre beszél arról, amiről a filmben is kimondja, hogy nem akar beszélni, szertefoszlik, és az az érzésünk támad, hogy a Zárójelentés relativizálja a besúgás erkölcsi bűnét, már csak azért is, mert a jelentésnek csupán a puszta tényével, a tartalmával nem foglalkozik (Szabó esetében is az utóbbi az igazán problémás).

Egyébként az egész filmre ez a libikókázás a jellemző: egy merésznek gondolt részletet mindig egy kevésbé vagy kifejezetten rosszul sikerült momentum követ. A hibák pedig mintha elsősorban a rendezői koncepcióból fakadnának. Azt még érteni véljük, miért tűnik az ikonikus Szabó-színész, Klaus Maria Brandauer hiteltelennek magyar főorvosként (az utószinkron a 80-as években még elfogadott volt, ma viszont már kizökkenti a nézőt, és kirántja a realizmusból a filmet), és azt is, hogy miért játszik Stohl András rutinból (mert megint azt a hataloméhes, mindenkin áttörtető menedzsertípust játszatják vele, mint mostanában szinte minden filmben). Az viszont megmagyarázhatatlan, hogy máskor remek színészek (pl. Kerekes Éva) hogyan tudnak a kifinomult, intelligens színészvezetéséről híres Szabónál ennyire hamisnak hangzani. Ahogy a folytonossági hibákat, apróságnak tűnő, de zavaró bakikat sem lehet elfogadni, a rendkívüli tengelytörésekről már nem is beszélve. Szabó egy friss videóban beszél arról, hogy időskorára azt tanulta a filmrendezésről, hogy frontális premier plánban kell venni a színészeket, mert akkor csillan meg a tekintetükben a fény, az érzelem. A Zárójelentésben azt látjuk, ahogy a rendező túlerőlteti ezt a módszert, néha bántóan sokáig tartja ki a premier plánokat, máskor akkor is frontális közelire vált, amikor a képzeletbeli tengely túloldalán van a kamera, és ettől olyan érzésünk támad, mintha ugrana egyet a film, mintha rossz helyen lennénk, ami pedig csírájában elfojtja az érzelmi hatást.

Pedig a Zárójelentés kifejezetten érzelmes film, amely húsba vágó dolgokról szólna – idős emberekről, akik feleslegesnek érzik magukat, közösségekről, amik tönkreteszik a tagjaikat kicsinyességből –, mégis egy-egy pillanat van csak, amely csontig hatol – és ezek általában a színészeknek köszönhetők. Szirtes Áginak, aki egyetlen, hosszan kitartott közeliben eleveníti fel (itt jól működik a szabói módszer), rebbenő hangon, s olyan gyorsan föltoluló érzelmekkel, hogyan szeretett bele és maradt beteljesületlen egyetemistaként a doktor iránt érzett szerelme, hogy abba mi is beleroppanunk. Megható Andorai Péter jelenléte is, aki utolsó filmjében néma rezonőrként van jelen, s csak egyetlen mondatot mond az egész filmben, de fontosat – bár, mint a film sok dialógusa, közhely ez is, csak Andorai szájából hangzik valahogy ólomsúlyúnak.

Fontos film lehetne tehát a Zárójelentés, de nem elég jó hozzá. Bár mellékalakjaiban komplett sorsokat és izgalmas erkölcsi dilemmákat villant fel, a filmből összességében hiányzik a kiszámítható utakat elkerülő, magával rántó történet. Bár Szabó meglepően önironikusan tekint a falusi életre, és – magához képest pláne – vicces elemekkel tűzdeli az elbeszélést, sokszor érzelgősségbe csúszik át. A befejezés pedig mérhetetlenül visszás, mert nemcsak Jóra és Rosszra egyszerűsíti a hatalom és az értelmiség párharcát, de azt is sugallja, amit a film és Szabó egész életműve eddig cáfolt: hogy az élet fair, és revansot vehetünk a minket ért sérelmekért. Szabó tudja a legjobban, hogy ez nem így van, ezért is hangzik bántóan leegyszerűsítőnek a Zárójelentés néhány szólama – köztük az is, amit a rendező saját múltjáról és a vele való szembenézésről sugall vele. Hiszen nem várta senki, hogy a mai Magyarországnak görbe tükröt állító filmjében is foglalkozzon a besúgással, pláne, hogy rengetegszer jelenítette meg az ezzel kapcsolatos kételyeit, az árulás árát, a felzabált személyiséget. De ebben a formában a Zárójelentés erkölcsi és narratív szinten is kihagyott lehetőségnek tűnik – egy elmaradt s talán már be sem pótolható Szembesítésnek.