Chloé Zhao nem hibázik, A nomádok földje is mestermű.

Fern nem kér a sajnálatunkból, szánalmunkból, önmagunknak is csak hazudott képmutató együttérzésünkből. Pedig kérhetne. A 2008-as gazdasági válság a földdel tette egyenlővé kisvárosát, férje pedig belehalt a munkanélküliség szülte rákba. Kisemmizve, gyásztól sebzetten ered útnak sufnituningolt kisbuszával, bele a nagy amerikai mindenségbe, sodródva, bukdácsolva, teljes szívvel élve. Annak ellenére, hogy irodalmi alapokon nyugszik, Chloé Zhao harmadik filmje messzire elkerüli Jessica Bruder regényeredetijének patetikus hangvételét és melodramatizáló cselekményvezetését. Bruder nem-fikciós műve ugyan a válságtól sújtott, munkalehetőségek nyomában vándorló „modern nomádok” jelenségére felhívta a figyelmet, annak azonban az író képtelen volt ellenállni, hogy főszereplőjének utazását ne tegye megfilmesítésért könyörgő formulaszerű megváltás-narratívává. Csodálatos irónia van abban, ahogy Zhao megtalálja a Bruder sorai között bújó, minden csináltságtól, értékítélettől és szenzációhajhászattól mentes tiszta, igazi, önmagáért beszélő történetet.

Fern (Frances McDormand) nyughatatlansága rokonszenves, barátságossága mindenkit elbűvöl, nyitottsága és felebaráti szeretete zsigeri és beszennyezhetetlen, még rögeszmés makacssága is erénynek tűnik. Öröme egyszerű és olcsó, küzdelme összetett és alig bírható, az egyik ugyanakkor nem zárja ki a másikat. Megy és megy, egyre távolabb múltjától, de ez a távolodás nem menekülés, nem gőgös elfordulás a veszteségtől, a romba döntött otthontól és a társadalomtól. Nem megvilágosodás ez továbbá és nem őrület, valami más, amit sem ő, sem mi nem értünk még. Sorsát önsajnálat nélkül veszi saját kezébe és engedi szélnek újra és újra és újra. Nem változtatják meg a régvolt nyomorúságok és az új nehézségek, a préri határtalanságában porszemként elveszve is önmaga marad, de teljesebb önmaga. Az mindegy, hogy közben épp a derekát töri céklalapátolás közben, hamburgert süt, hányást takarít, vagy csomagol a rohadék Amazon végtelen rabszolgahangárjában. Csak legyen meg a benzinre való.

McDormand szemöldökének emelkedésében, ráncainak mozgásában és egy istenverte félmosolyában is monológok rejtőznek némán. Zhao nem regéli el Fern eredetmondáját, nem mondat ki vele feleslegesen semmit, McDormand legapróbb rezdüléseiben ugyanis ott van egy egész élet szépsége és ocsmánysága, hosszú évtizedek története. Alakítása ugyan alakítás, de csak bizonyos mértékben. A Zhao munkáit meghatározó félimprovizatív megközelítés lemossa a színészmesterség technikáit, fogásait és lózungjait: McDormand saját maga lehet Fern karakterében, reakcióinak és szövegeinek jelentős hányada valódi, egyszeri és megismételhetetlen. A színészet hiánya egybefonódik a színészet mesterfokával. Korábban Zhao nem dolgozott hivatásos színészekkel, McDormand pedig elsőre mintha kicsit ki is lógna az önmagukat „játszó” igazi nomádok közül. Eleinte a nomádléttel vele együtt ismerkedő néző perspektíváját testesíti meg, kell tehát egy kis idő, ahhoz, hogy ne csupán eszközként tekintsünk rá. Ahogy viszont Zhao a szemünk láttára folyatja össze McDormand és a nomádok életterét, az olyan bravúr, amire más jelenleg aligha képes. Fernnel együtt tanulunk, nem csak a túlélő-praktikákat – hogy mégis mekkora vödörbe érdemes szarni – hanem a hálát is, amivel az összes rohadt naplementét és napfelkeltét üdvözli.

Fern és a társai egy olyan rendszer elhagyottjai, ami kemény évek kemény munkáját csórósággal és létbizonytalansággal honorálja. Zhao ugyan nem haragszik elég kézzelfoghatóan a rendszerre, álláspontja viszont kellőképp világos. Ezek az emberek azonban nem csupán megrágott és kiköpött szerencsétlenek, hanem olyan acélos gerincű jámbor különcök, akik tábortüzük mellett melegedve, közös kondérból falatozva, szabadságukat csendesen ordítva utasítják el a kultúrát, ami elutasította őket. Napcserzett, szélfútta, testszagú bölcseleteik sokáig velünk maradnak. A film legemlékezetesebb mondata szerint ők nem otthontalanok, csak nincsen házuk. Zhao filmje meditáció a kettő közötti különbség árnyalatairól. Az egyik idős nő a forgatás során már halálát várta, monológja halandóságának elfogadásáról az utóbbi évek egyik legletaglózóbb pár perce. Úgy halt meg, ahogy mindenki szeretne, beteljesült álmaival párnája alatt, javak és lakcímkártya nélkül. A kapitalizmus szemétségénél többről van tehát szó: a birtokolt akármik és az otthon koncepciójának igazi értelméről és értékéről. Csak egy házban, egy családban, a valahova tartozás biztonságában érhetők tetten, vagy máshol is? Esetleg egy vágtázó bölény látványában? Egy útszéli beszélgetésben valakivel, akit egyszer, valamikor, talán majd újra látunk? Egy pucér fürdőzésben? A kisbuszba tákolt fagyos priccsen, tucatnyi takaró alatt? Egy összecsukható székben ülve, gyorskávét szürcsölve, miközben a világ csak úgy megy előre magától?

Joshua James Richards (Zhao állandó operatőr-kollaboránsa) bámulatos képeiben van a válasz – illetve egy-egy lehetséges válasz – ezekre a kérdésekre. Az otthon mindenhol az, mindenben, ha hagyjuk otthonnak lenni. Ahogy a Songs My Brother Taught Me-ben, ahogy A rodeósban, úgy Richards itt is kiemelkedő munkát végez. Lebegő-úszó, minden felbukkanó szépségre súlytalan táncban rácsodálkozó kontemplatív-hipnotikus kameramunkájából egyszerre árad levegős költészet és poros próza. Fennkölt, fenséges, mégis földközeli kompozíciói a Mennyei napokat idézve szorongatják a lelket. Terrence Malick hatása Zhao munkáira eddig is kivehető volt, de az A nomádok földjében válik igazán egyértelművé: ahogy Fern csirkéket etet, ahogy végigsimít egy gigantikus vörösfenyőn, ahogy Richards arcokra tapadva olvas érzéseket, ahogy leborul a mindenható táj előtt, abban több van a látottaknál. Közben viszont a vágás Zhao sajátja, a szekvenciák ritmustalan ritmusa és az ellentétező szerkezetek (hegypanoráma kontra üzembelső) lendületet, feszességet és súlyt adnak Richards képesszéihez. Amikor pedig szükséges, akkor csendülnek fel Ludovico Einaudi spirális, hengeredő, érzelmes minimalista zongoradarabjai (Zhao többnyire a zeneszerző tavalyi, természeti képek és kirándulások ihlette lemezéről válogatott).

Zhao az Agnès Vardát és Abbas Kiarostami Close-upját idéző – de szerzőinek könnyen nevezhető – dokumentumdrámai megközelítésmódján nem sokat változtatott korábbi alkotásaihoz képest, az eltérések ugyanakkor kifejezetten érdekesek. A nomádok földjében Zhao kiszabadul az első két filmjének helyet adó indián rezervátumból és útra kel, a road movie zsánerét meghatározó epizodikus cselekményvezetést ugyanakkor félig-meddig elhagyja. Epizódok akadnak ugyan, kisebbek és nagyobbak egyaránt, de a műfajtól elvárt lineáris narratíva helyett egyfajta körkörösség dominál: Zhao a nomádok útvonalával rímelteti az elbeszélés ívét – évszakok fordulnak egymásba, Fern visszatér egyes helyszínekre, újra találkozik egyes alakokkal – így árnyalva központi motívumait, érintett témáit és főbb karaktereit. Ilyen karakter Dave is, akiről szólni kell. A David Strathairn által példás visszafogottsággal megformált nomád Fern mellett a film másik „kitalált” szereplője. Magnetikusan vonzódnak egymáshoz és távolodnak egymástól, kvázi-romantikus viszonyuk bájos, ugyanakkor kapcsolatuk ábrázolása során elkezd remegni a léc: mintha a távolban klisék derengenének. Zhao azonban tisztában van ezzel és kordában tartja a cselekményszálat. Nincs szerelem, nincs igazi búcsú, csak két magányos sorstárs, akik közül az egyik megelégeli az egyedüllétet, a másik pedig rájön, hogy miért is választotta azt.

Zhao nem küzd mindenáron az empátiánkért, nem kapar az érzelmeink után, hanem elnyeri azokat pőre őszinteségével és zavarba ejtő érzékenységével. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a narratíva – néhány fordulatot leszámítva – jelen esetben sem formálja a filmet, A nomádok földje ugyanúgy nem egyenlő a „történetével”, ahogy Zhao előző művei sem voltak azok: gyönyörű, mozaikos, cselekménnyé rendezett portré egy nem mindennapi nőről és egy nem mindennapi csoport nem mindennapi élethelyzetéről. Nincsenek amolyan nagy jelenetek, csak olyan kisebbek, amik mindennél nagyobbnak tűnnek. Katarzisok. Chloé Zhao nem hibázik, A nomádok földje is mestermű.