Nehéz szavakba önteni, hogy A rodeós mennyire gyönyörű, megrendítő, és fontos film.
Chloé Zhao második nagyjátékfilmjét ugyanabban a dél-dakotai lakota sziú indián rezervátumban vette fel, amelyben első, 2015-ös remeke, a Songs My Brother Taught Me is játszódott. Debütálásának erejét a rezervátumban élő indiánok hiteles, alig fikcionizált története, valamint a karakterek fizikai- és spirituális-lelki életének empatikus megfigyelése jelentette. A mind tartalmában, mind képi világában Terrence Malick filmköltészetét idéző mű csak kevésbé kézben tartott cselekményvezetéséből eredően nem válhatott kortárs klasszikussá. Zhao a rezervátumban ismerte meg Brady Jandreau-t, A rodeós címszerepében (Brady Blackburn) önmaga szinte semennyire sem átdolgozott, szívszaggatóan valóságszagú mását alakító lóidomárt és rodeóst. A rodeós Jandreau története, melyben Zhao a Songs My Brother Taught Me gyengeségeit elhagyva páratlan egyensúlyba hozza a kigondolt, a csinált motívumokat és elemeket a megfigyelt, háborítatlanságában velőt rázó igazzal.
A rodeós cselekménye nem mutat fel újdonságokat: Blackburn súlyos rodeóbalesete után kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy karrierje és élete koponyájának beszakadásával végérvényesen megtört. Mivel azonban Zhao bámulatos arányérzékkel hagyja az önmagukban feloldódó szereplőket kellőképp elveszni a sallangoktól megszabadított, magával ragadó történetben, annak ismerőssége jelentéktelenné válik. Ahogy Zhao Jandreau megviselt, beszédes arcára tapad, ahogy ott van vele a testi-lelki fájdalmakat tompító fűfüstben, a lényét, jövőjét és önazonosságát felemésztő egzisztenciális rettegés hangtalan viselésének intim jeleneteiben, egyértelművé – és átélhetővé, átérezhetővé – válik, hogy Jandreau és Blackburn egyaránt kíméletlenül összetett és valós identitásválságot élnek meg. A kérdés, amire a valóságát vesztett rodeós a választ keresi az, hogy vajon fog-e, tud-e még valaha lóra ülni. Ha a válasz nem, az a létező legnagyobb tragédia, ennek súlyát pedig nem csak a fiú, hanem a fiúval együtt lélegző néző is érzi. Nem létezik ugyanis számára más, a rodeó nélkül ő semmi, mindössze üres, céltalan porhüvelye egy szempillantás alatt elmúlt életnek, melyben a rúgkapáló lovak megülésének szimbolikus aktusa magába foglalt mindent, ami meghatározta önképét: a tisztelettudó cowboy-férfiasság erkölcsi szépségét, a büszke kapcsolatot a természettel, a testvériséget a hozzá hasonlókkal.
Itt kell szót ejteni a film – és egyébként az utóbbi évek – legszebb improvizált jelenetéről, melyben Jandreau a forgatás közben spontán betör egy lovat, amin még soha nem ült ember. Zhao magára hagyott, mozdulatlan kamerája másfél órán keresztül forgott, Jandreau pedig tette, amihez a legjobban ért. Lélegzetelállító, hipnotikus, érzéki képsor ez, mely szavak nélkül mond el mindent Jandreau és Blackburn személyiségéről, tehetségéről, és melyből azok is egyből tudni fogják, hogy Jandreau nem színész, akik nem ismerik Zhao Abbas Kiarostami Close-upját idéző dokumentumdrámai megközelítésmódját. A suttogót mindenki felejtse el.
A rodeós főhősének testi, szellemi, szociális kálváriáját Zhao gyönyörűen strukturált költői ellentétpárokkal mélyíti el, melyek egy percig sem tűnnek nehézkézzel adagolt manipulatív intellektuális erőfitogtatásoknak. Blackburn lélekben széttört koponyával és egyre sűrűbben begörcsölő kézzel is lóra szállna (utóbbi erős szimbolikával bír), közben viszont érzi, hogy megtört teste és a riasztó trauma visszatartja. Társai (szintén a rezervátum lakói) nem, vagy csak alig értik meg vívódását, nagy rodeóik felidézésével érzelmileg zsarolják a dicső múlttól egyre távolodó lovast. A barátok ellenében beszél az anyja halálától megtört apja (Tim Jandreau) és szellemi fogyatékos húga (Lilly Jandreau), aki a film legelemeltebb karaktereként tündéri énekszólamok mentén vezeti jó döntések felé a fiút. A visszatérést fontolgató Blackburn előtt ott áll elrettentő példaként legjobb barátja, akit egy bika pályája csúcsán kerekesszékbe rúgott (Lane Scott bikarodeós tényleg Jandreau legjobb barátja, egy autóbalesetben sérült le). Közös jeleneteik egyszerre könnyekig meghatók és sokkolók, minden pátosz és drámai ízfokozó nélkül. Miután a beszédképtelen, önmaga csontvázává aszalt, nyáladzó, rángatózó kézzel mutogató Lane azt tanácsolja Blackburnnek, hogy ne adja fel az álmát, a néző órákra elfelejt nyelni. Elcsépeltsége ellenére is meghatározó gondolat ez a film egészét tekintve, de Zhao Jandreau arcának néhány üvöltő rezdülésével leszámol az amerikai álommal: könnyebb ugyanis ezt mondani, mint csinálni.
Blackburn metaforikus és tényleges csapdába esettségét James Joshua Richards elégikus-grandiózus, a Mennyei napokat idéző tájképei szívszorító ellenpontként hangsúlyozzák, az viszont, hogy Blackburn és Jandreau a film végén a csapdahelyzetből kilép-e, kérdéses. Zhao hagyja, hogy a fiú az őt mindeddig közelről kísérő kamerától eltávolodva elinduljon egy olyan ismeretlen jövő felé, amitől retteg, de amit talán képes lesz megszelídíteni. Ha valakinek, neki sikerülhet.
A rodeós az utóbbi évek legszebb, legkeményebb és legfontosabb filmje, minden tekintetben színtiszta mestermű.
