Kaouther Ben Hania második rendezése – és egyúttal az első tunéziai Oscar-jelölt – egy okos és fifikás, azonban kissé döcögős, egyenetlen film, ami sokkal inkább képes hatni a néző intellektusára, mintsem az érzelmeire.

A történet kontextusát a szíriai konfliktus és az autokrata hatalom működése adja, ahol a legkisebb hatalomellenes megnyilvánulás büntetést von maga után. Így jár Sam Ali (Yahya Mahayni), aki egy spontán leánykérés során a „forradalom van, szabadságot akarunk” mondatokat felszabadultan ordibálva börtönbe kerül. Egy rokon rendőrnek köszönhetően sikerül megszöknie, azonban az országból mennie kell, így végül a nővére szökteti át Libanonba. Eközben barátnője, Abeer (Dea Liane) egy elrendezett házasság következtében egy szíriai, Belgiumban dolgozó diplomata felesége lesz. Sam tengődik Libanonban, kiállításmegnyitók és egyéb kulturális események svédasztalainál szerez magának ingyen ennivalót. Itt találkozik Jeffrey Godefroi (Koen De Bouw) sztárművésszel, aki egy rendhagyó ajánlatot tesz neki: szeretne egy schengeni vízumot tetoválni a hátára, ezzel mindegy élő vászonná változtatva őt, cserébe viszont „szabadon” eljuthat Európába, mi több, Brüsszelbe, a kedveséhez. Sam elfogadja a fausti alkut és élő műalkotássá válik.

Kaouther Ben Hania valós ötletből inspirálódik: Wim Delvoye kortárs konceptuális művész (aki egy rövid szerep erejéig cameózik is a filmben) hasonló „műalkotást” hozott létre 2006-2008-ban, amikor egy Tim nevű fiatalember hátát használta vászonnak és múzeumokban állította ki őt, majd eladta egy műgyűjtőnek. Timet azóta is szerződés köti, hogy bizonyos időközönként kiállítási tárgyként kell üldögélnie galériákban. Mindenképp izgalmas vállalás ezt az amúgy is ellentmondásos ötletet összekötni a menekültválság és a személyi jogok kérdésével, azonban láthatóan az történik, ami a high concept filmekkel gyakran szokott: a jó és potens ötlet köré egy nem mindig organikusan működő és nem minden pillanatában hiteles film szerveződik.

A történet eleve kissé abszurd (de talán pont nem eléggé), esetleges, és nagyon igyekszik, hogy mihamarabb eljusson az ötlet lényegéhez, a tetovált hátú emberhez, amin keresztül valóban izgalmas, önellentmondásos kérdéseket sikerül feszegetni. Sam ugyan eljut a látszólag megváltást jelentő Európába, azonban (hasonlóan valós megfelelőjéhez) múzeumokban kell üldögélnie meztelen felsőtesttel, és szembesül azzal, ahogy a művészet nevében dehumanizálják, kiszolgáltatják. Az európai fogyasztók számára Sam nem több, mint egy látvány, amin hüledezni lehet, gyerekeknek mutogatni és magyarázni osztálykiránduláson, időnként csodálkozni, amikor megmozdul, emberré válik (A négyzet /The Square című film igen erős performansz-jelenete juthat eszünkbe, amiben szintén a kényelmes nézői pozíció lesz megtámadva). Paradox módon hősünk pontosan azért jut valamiféle szabadsághoz, mert tárggyá válik, de végsősoron csak a rabság bizonyos formáit cserélgeti: Szíriában a konkrét börtön, Libanonban a hiány, az otthontalanság és a nélkülözés bilincsei, míg Euróbában egy múzeumban való raboskodás, emberi mivoltától (nem teljesen, de azért számottevően) megfosztva. A film egyszerre lesz a művészvilág, a művészet nevében elkövetett öncélúság és a nyugati kultúra óvatos (sőt, kissé talán bátortalan) szatírája.

Sajnos az érzelmi hajtóerőnek szánt melodramatikus szerelmi szál gyengécskévé válik és végsoron gyengíti az egész filmet is. Persze érthető, hogy a high concept mellé szükségesnek tűnik egy tiszta és érthető motiváció is, de Sam és Abeer viszonya kidolgozatlanul kallódik a filmben, inkább csak ürügy, nem pedig hiteles szerelmi dráma, főképp azért, mert Abeer szemén keresztül keveset látunk az egész viszonyból, és egy valamelyest egyszólamú karakterként van jelen a filmben. A Sam, mint műalkotás kérdésével foglalkozó jelenetek jóval erősebbek (például amikor az épp őt vásárra bocsátó aukción lemászik a közönség közé, vagy amikor a film egy adott pontján „a műalkotás jelenleg felújítás alatt van” feliratú tábla látható helyette a múzeumban) azonban céltalanabbak is, helyenként geg- és vázlatszerűek, nem világos, hogy merre is tart ezzel a film, nem rajzolódik ki egy világos, építkező ív a jelenetekből. Ezzel szemben a szerelmi szál egyértelmű, de nem igazán érdekfeszítő, és végsősoron nem sikerül a két szálat úgy összefűzni, hogy erősítsék egymást. A Godefroi asszisztensét alakító Monica Bellucci karakterét is kissé elherdálja a film: ő az, aki szorosabban kötődik és emberibben viszonyul Samhez, de ez a szál sem válik igazán hangsúlyossá. A film végén egy nagyobbacska, már-már műfajfilmet idéző csavarral is szembesülhetünk, ami a történet egészét tekintve szintén könnyen tűnhet blöffnek.

Mindezzel együtt a The Man Who Sold His Skin egy kellőképpen működőképes és eredeti film. A finom humor, a többnyire jól eltalált szatirikus jelleg, a főszereplő izgága, nyugtalan alakítása, a kellemesen esztétizáló, de nem túlzó fényképezés és az erős ötlet mindenképp emlékezetessé teszik. Talán nem nyújt egy markáns, letaglózó filmélményt (ami azért jogosan merül fel egy Oscar-jelölt mozi kapcsán), de minden bizonnyal napokig el lehet agyalgatni a látottakon.