Verőfényes napsütésben érkezem a nagysikerű A vizsga c. 2011-es kémfilm folytatásának, A játszmának a forgatására a belvárosi Tátra utcába, ahol mindössze egy kordon és pár autó választja a 2020-as évet az 1963-astól. A kordont átlépve már szinte furcsán érzem magam modern öltözékemben, hiszen minden második ember a két lezárt utca közötti, rövid szakaszon annyira korhű ruhákban van, hogy már az tűnik normálisnak. Így forog egy korabeli film a mai Budapesten.
Mielőtt azonban átléptem volna az „időkordonon”, nekem is át kellett esnem azon a plusz szűrőn, ami most már szinte megszokottá vált minden csoportos munkahely esetében: egy COVID19-es gyorsteszten. Szerencsémre (amint most már én is biztosan megtudtam) nem voltam fertőzött, így kinyílhattak előttem a forgatás kapui, és beléphettem a Tátra utca lezárt részébe, ahol a földszint közelében nem is igazán volt nem „felöltöztetett” területet: mindenhol korabeli plakátok, feliratok, itt egy telefonfülke, ott egy újságosbódé, amott meg gyönyörű vintage autók.
Közben persze hangosbemondótól visszhangzik az utca, hiszen egy ekkora forgatás szervezéséhez nagy szükség van erre, másképp nem lehetne összehangolni a többtucat statiszta és egyéb, a film gyártásában szerepet vállaló ember munkáját. Éppen egy párbeszéd nélküli jelenet forgatásába érkeztem, épp csak annyi időm volt, hogy amíg a kamera nem forgott, átrohantam az objektív által látott részen, elhelyezkedtem egy utcasarkon, lehetőleg úgy, hogy majd a jövőre megjelenő filmben ne vegyem észre magam (de kár!). A filmen valószínűleg majd teljesen egyszerűnek tűnő jelenet forgatása is elképesztő logisztikát igényel, hiszen a nyúlfaroknyi, utcán átsétálós jelenetben is számos statiszta szerepel, akik mind tudják a helyüket, és tudják, hogy amikor a felvétel elindul, milyen útvonalon kell végigmenjenek majd. Közben a kamera és a mikrofonok Kulka Jánost és Staub Viktóriát követik, akik háromszor is megismétlik a rövid sétát emberek és autók között. Pár percre megindulni látszik a '60-as évekbeli magyarországi élet, aztán ahogy leáll a kamera, beindul a 21. század. A beköszöntött jó időnek mindenki örül, talán az operatőrt kivéve, hiszen az éles napfénynél kevés kellemetlenebb vetélytárs van egy filmezés során.
Közben meresztem a szemem és a fényképezőgépem, igyekszem minden izgalmasabb részletet megörökíteni, a munka a stábtagok egy részének pörög, mások éppen jól megérdemelt pihenőjüket töltik, nagyon anakronisztikus látványt nyújtva a korabeli öltözetben mobiltelefonozással. Arról gyorsan tájékoztatnak, hogy a rendezővel beszélgetni csak nagyon röviden lesz idő (érthető módon), de szerencsémre Köbli Norbertet el tudom csípni egy kis kérdezősködésre. Ő forgatókönyvíróként mindig kilátogat a forgatásokra, meséli, úgy hetente egyszer: „Ilyenkor én már valami máson dolgozom, írom a következő forgatókönyvet. Nekem már itt szerepem nincs, ha jól csináltuk az előkészítést (márpedig most jól csináltuk), illetve egy szerepem azért van, amikor kijövök: mindenkinek elmondom, hogy jó munkát végez, jók a muszterek (mert azokat én kapom online mindig a nap végén), csak így tovább, úgy néz ki az egész, ahogy elképzeltem. Megnyugtatom a stábot, hogy jó munkát végeznek.”
Iyenkor a megjegyzéseit már csak közvetlenül a rendezőnek mondja el, úgy, hogy azokat más ne is hallja: „Ha bármi megjegyzésem lenne, azt csakis a rendezőnek mondom el közvetlenül, úgy, hogy azt más ne is hallja. Nagyon fontosnak tartom egy forgatáson, hogy egyetlen főnök legyen, és senki ne érezze azt, hogy most kettő véleményt, és két embert kéne boldoggá tenni. Ilyenkor az én feladatomnak tartom azt is, hogy a rendező mellett álljak, és mutatom, hogy ő rettentő jól csinálja azt, amit csinál, rá figyeljetek, őt hallgasátok, na nem mintha gond lenne itt a tisztelettel és a hierarchiával. De ha egy rázós forgatás is van, nekem azt kell erősítenem, hogy egy rendező van, nehogy úgy tűnjön, mintha én külön instruálnám a színészeket.”
Köbli azt is megosztja velünk, hogy milyen volt visszamerülni A vizsga világába, és hogy miért készített a folytatást az ÁVÓ-s kémthrillernek: „Igazából az ihlette a filmet, hogy szerettem volna [Kulka] Jánosnak még egy főszerepet írni. Lehet, hogy még fogok, de legalábbis egyet még akartam. Gondolkoztam, hogy ez milyen film legyen, éveken át gondolkoztam, hogy miket játszhatna János [Kulka János sztrókot kapott, és azóta újra meg kellett tanulnia beszélni – a szerk.], hallgatag bérgyilkost például, de sokféle ötletem volt még. Ezeket vele is megbeszéltem, és aztán egyszer csak bekattant a dolog, hogy Markó Pált kellene visszahozni A vizsgából. Akkor elmentünk egyet ebédelni, és megbeszéltem vele, ugyanolyan lelkes volt, mint én. Akkor mentem haza és írtam meg a történetet. De azért persze úgy kellett megírni, hogy [Nagy] Zsolti és [Hámori] Gabi is örüljön majd, meg persze Scherer Péter is. Szóval négy karakteret kellett mozgatnom, akinek az alakítóit a magánéletben is jól imerem, az elmúlt tíz évben közel kerültünk egymáshoz. Szóval mind a négy embert boldoggá tenni, úgy, hogy persze a néző is boldog legyen a végén, és olyan történetet írni, hogy még a színészek is meglepődjenek, hogy merre megy a történet, ahogy majd a néző is, és bár hasonlót kap majd, mint A vizsgában, ne tudja majd kitalálni a fordulatokat.” Köbli úgy próbálta megírni a sztorit, hogy „ne kelljen megnézni hozzá A vizsgát, de azért az segít, hogy a Netflix ettől a produkciótól függetlenül felvette a filmet a kínálatába, mert sokan tudják bepótolni most egy gombnyomással. Ettől fügetlenül egy szélesebb közönséget szerettünk volna megcélozni, ezért nem muszáj látni az első részt a második értelmezéséhez, önmagában is értelmezhető lesz.”
Mennyire figyeltél oda tudatosan, hogy elkerüld a folytatások esetében néha jellemző hibákat?
Nagyobb, hosszabb, vágatlan – ez szokott ugye lenni a jelmondat. Hát ez most mindenképp nagyobb, több pénzünk van, hosszabb és látványosabb is lesz, de végül is a „lelke mélyén” kamaradrámának kell maradnia, ugyanúgy átlagemberekről kell szólnia, tehát nem álmodtunk akciójeleneteket, azon túl, mint ami fakad a történetből. Nem próbáltunk ráerőltetni egy másik műfajt. Óraműpontosságú, precíz dramaturgia van felépítve, egy játékra hívjuk a nézőt is, amiben azt mondjuk, hogy nagyon sok kémfilmet láttál, kiművelődtél, szofisztikált vagy, de ez a film még téged is meg tud lepni. Ez a célunk.
Időben nincs olyan nagy távolság a két rész történései között (6 év), mégis mennyire volt más az ötvenes évek végéhez képest ezúttal a hatvanas évek elejének világába belehelyezkedni?
Más filmet akartunk abban az értelemben, hogy 1957 decemberében úgy érezzük nézőként, hogy a sztálinista-rákosista szürkeség az uralkodó. Ezúttal Fazival, a rendezővel [Fazakas Péter – a szerk.] azt szerettük volna, hogy ez egy technicolor-világ legyen, színes, szélesvásznú hatvanas évek. Színesebb az élet is a „legvidámabb barakkban”, de még mindig elvihetnek egy rosszul kimondott mondatért, van egy félelem az egész társadalomban, miközben több dolog van megengedve. Már szebbek a ruhák, fazonosabbak, szexibbek. Az egész filmet valahogy látványban „szexibbre” szerettük volna csinálni, mint A vizsgát, úgyhogy látványban mindenképpen különbözni fog. Más az operatőr is, itt Nagy András van, az első részben Tóth Zsolt volt, akik ugyanabból az iskolából jönnek, azt hiszem, osztálytársak is voltak, de mégis más lesz most ez. Változtak a szereplőink is, ugye eltelt tíz év az első rész forgatása óta, amit 2010 őszén forgattunk. A filmben azt játsszuk, hogy csak hat év telt el, azért helyeztük mégis ebbe az időszakba a történetet, mert 1963 ősze egy nagyon jelentőségteljes időszak. Ekkor már inog Kádár széke, meg úgy tűnik, hogy még a Hruscsové is, az ő sorsuk pedig össze van kötve. Ha bejön Brezsnyev, akkor vajon maradhat-e Kádár, és maradhat-e az egész garnitúra, akik a filmben a Hármas Főcsoport Ügynökség, tehát van egy ilyen nagy mozgás a háttérben. Eközben van egy emberi dráma, ahol a bizalmatlanság nagyon sűrítve jelenik meg, és ebből származik a műfajisága a dolognak: hogy ez egy thriller, egy kémfilm.
A rendezőcsere mennyire változtatott a te munkádon?
A forgatókönyvet ugyanúgy írtam meg, mint amikor még Bregendy Péter volt a rendező, mint amikor most Fazakas Péter. Ők persze két külön személyiség, én szerettem is volna mondjuk az Alien-sorozathoz hasonlóan, hogy azt a világot, amit Bergendy felépített, most egy másik rendező bővítse, tágítsa ki, és ezúttal ő is meséljen el ebben az univerzumban egy fejezetet. Nem tudom, hogy lesz-e harmadik rész, és hogy akkor majd egy harmadik rendező csinálja-e, de érdekes dolog azt nézni, hogy ezekkel az adott dolgokkal egy másik rendező most hogyan dolgozik. Fazival már amúgy kipróbáltuk egymást már kétszer is, és szerintem különösen Az árulók c. filmünk kompaktul, jól sikerült.
Amíg beszélgetünk, a munka pörög tovább teljes gőzzel (a füstgépeknek köszönhetően néha szó szerint), és bár voltam már életem során filmforgatáson, nagyon oda kell figyelnem, hogy sem én sem, sem a tükröződésem ne látszódjon be sehol a kamera látószögébe. A napi jeleneteivel végző Scherer Péter éppen elköszön a stábtagoktól, Kulkáék is szépen lassan befejezik a maguk részét, úgyhogy most már „csak” az utcai képek felvétele van hátra ebédszünetig. Közben az egyik rendezőasszisztenst kérdezgetem a forgatásról, és kiderül számomra is, hogy nagyjából november középéig tervezik befejezni a felvételeket, már ugye persze, ha nem köp bele a koronavírus a stáb levesébe. A vírust heti tesztelésekkel és folyamatos maszkviseléssel igyekeznek itt is távol tartani, ami egyáltalán nem könnyíti meg az amúgy nagy tempóban dolgozó stáb munkáját.
Pár perc után aztán szólnak, hogy a rendező is ráér néhány kérdés megválaszolására, úgyhogy amíg tart az ebészünet, egy kicsit kifaggathatom a rendezői székben az első rész után Bergendy Pétert váltó Fazakas Pétert, akit egyáltalán nem retten vissza attól, hogy folytatást kell rendeznie: „Azzal foglalkozom, hogy ez a film olyan legyen, amilyennek én elképzeltem. Maga az első rész pedig olyan régen volt, most már tíz éve, hogy a megjelenése már a lényegesen alacsonyabb költségvetése, a televízióra tervezettsége miatt sem tud referencia lenni. Tíz év alatt nagyon sokat változott a világ, más szemmel néz a néző, és mi egy nagyon mai filmet akarunk csinálni. A vizsga sok mindenben igyekezett az ötvenes évekhez illő film lenni, mi a hatvanas évek modern atmoszféráját hordozó filmet akarunk csinálni. A hatvanas évek egyik politikai kulcsszavává a »modern« vált, és mi is ezt kívánjuk behozni a filmbe. Az egész miliő a modern világszemlélet lenyomata, ha nem is hatvanas évekbeli, de ha körülnézel, az épületek is hasonló felfogásról árulkodnak itt: az Újlipótvárosban forgatjuk a filmet, ahol ez a modernista, internacionalista építészet uralkodik, ami horizontális struktúráival egy ilyen transzparens társadalmi képet ültet el öntudatlanul is a nézőben. Ez az átláthatóság ütközik a filmben a titkokkal, a sejtésekkel, a hazugságokkal.”
Mekkora kihívás neked ezúttal egy ekkora költségvetésű produkcióban rendezőként részt venned? Mit tanultál second unit directorként a nemzetközi produkciókban való részvételedből?
Egy angol mozifilmben dolgoztam utoljára second unit directorként, ez pedig egy borzasztóan tanulságos tapasztalat volt számomra. Iszonyú erős szakmai gyakorlat, egy kicsit olyasmi, mint amikor egy tábornokot kiküldenek a lövészárokba, hogy na nézd meg, hogy ott milyen. [Közben a hangosbeszélő bejelenti, hogy véget ért az ebédszünet.] A költségvetés mérete szerencsére nem kihívás, hanem lehetőség. Amin igazán meglátszik a nagy költségvetés, az a több helyszín, a nagyobb díszlet, az igényesebb látvány. Hála Istennek, nekem ebben a produkcióban nagyon jó partnerem Nagy András operatőr, amiért ő is felel, hogy mindez látszódjon is vásznon. A normális költségvetés megengedi, hogy többet tudjunk foglalkozni egy-egy jelenettel – de azért nem olyan sokkal, mert azért átlagon felülien 147 jelenet van a filmben és nagyon sok helyszín.
Ebédszünet végén akkor egy utolsó kérdés: mennyire nehezíti meg a munkátokat a járványhelyzet? Illetve rendezőként neked mennyire nehéz nem észrevetetni a nézővel, hogy a színész épp a jelenet forgatása előtt vette le a maszkját?
A színészeim szerencsére borzasztóan profik, úgyhogy ilyen szempontból egyáltalán nincs gond. Ugyanakkor nehezebb a kommunikáció, nem látod rögtön a munkatársaid arcán, hogy mit gondolnak, a finomabb jelzések nem jönnek át egyből. Amikor én beszélek a színészekkel, gyakran ők sem látják rajtam, hogy milyen érzékeny változtatást kérek tőlük. Praktikusan is sokkal nehezebb minden, a tesztelésekkel, a távolság tartásával, nem lehetünk annyian egy zárt térben együtt, mint azt megszoktuk. És gyakran a lakóközösségek is sokkal félénkebbek, nem olyan szívesen látják a nagyobb jövés-menéssel járó filmezést. De itt a Tátra utcában úgy érezzük, hogy befogadtak, és talán örülnek is, hogy az ők adhatnak otthont a filmnek.
Az ebédszünet végeztével szépen lassan összeáll a sokemberes stáb, minden „időutazó” színész ismét elfoglalja a helyét a képen, és folytatódik a meló. Délutánig még a stábnak fel kell vennie néhány jelenetet, úgyhogy a tempó feszített, egy idő után érzem, hogy itt már akkor is az útban állok, ha éppen egyáltalán nem lógok be a képbe. Úgyhogy lövök még pár képet (dohányosként különösen érdekelnek a korabeli, szűrőmentes cigik dobozai), majd a kordont átlépve visszatérek a 21. századi belvárosi nyüzsgésbe. Közben pedig titkon remélem, hogy hátha majd meglátom A vizsga 10. évfordulójára, jövőre megjelenő A játszma valamelyik totáljában a sapkám szegélyét.
