A városi legenda szerint a Star Trek szülőatyjának édesapja körbejárta a szomszédságot és elnézést kért fia alkotása miatt, amikor a sorozatot először vetítették az Egyesült Államokban. Nem tudjuk, mennyi igazság van ebben a régi anekdotában, az viszont tény, hogy egy mindössze három évadot megért, a maga idejében a nézettségi mutatók alján rostokoló tudományos-fantasztikus sorozatból 40 év alatt egy több mint 600 epizódot, 5 szériát és 12 mozifilmet sorjázó franchise nőtte ki magát.
Egy kellemes tavaszi napon történt, mikor az akkor éppen ötlethiánnyal küzdő, új saját gyártású műsorok után kutató Desilu stúdió kapuján egy pilótából, majd rendőrtisztből tévés forgatókönyvíróvá és producerré avanzsált férfi kopogtatott. Gene Roddenberry korábban már az MGM-nek is felajánlotta új tervét (itt készítette az egy évadot megért tengerészeti drámasorozatát, a The Lieutenantöt), egy tudományos-fantasztikus filmsorozat ötletét, ők azonban elutasították azt. Herb Solow-t, a Desilu műsorokért felelős fiatal producerét azonnal megragadták Roddenberry elképzelései, és a páros hamarosan munkához látott.
A Star Trek címre keresztelt projekt alapötlete egyszerű volt: valamikor a nem túl távoli, de nem is túl közeli jövőben egy emberek által épített és lakott csillaghajó járja a kozmoszt, új életformák és új civilizációk után kutatva. Eközben pedig a USS Yorktown névre hallgató jármű és kapitánya, Robert April egyrészt izgalmas kalandokat él át, másrészt fontos emberi és filozófiai kérdésekkel szembesül. Habár korábban már több science fiction-antológiasorozat (Alkonyzóna, Végtelen határok) foglalkozott hasonló témákkal, az állandó szereplőgárdára épülő, jövőben játszódó sci-fi-szériák akkoriban leginkább a gyermeteg kalandtörténetek mezsgyéjén kalandoztak (lásd Irwin Allen akkoriban népszerű sorozatait, a Lost in Space-t, Az időalagutat és társaikat). Solow és Roddenberry eltökélte, hogy az ő alkotásuk merőben más lesz ezektől.
A CBS elutasítását követően (nekik inkább a „családbarátabb” Lost in Space tetszett) az NBC hálózat végül megrendelést adott egy pilot-epizód készítésére, melynek az év második felében neki is látott a produkciós gárda. A The Cage címre elkeresztelt nulladik részben már Enterprise-nak hívták az űrhajót, kapitánya pedig Christopher Pike névre hallgatott. Őt Jeffrey Hunter (John Wayne félvér társa Az üldözőkben) alakította, a legénység tagjai közt pedig ott volt a félig vulkáni, félig ember Mr. Spock (Leonard Nimoy) is. A pilot azonban nem ment át az NBC szűrőjén. A fő indokok közt elsősorban annak „túlságosan gondolatigényes” volta állt, továbbá kifogásoltak olyan elemeket, mint a női első tiszt vagy a hegyesfülű, „sátáni külsejű” idegen. (A legenda egyik része igaz, a másik nem. Roddenberry a kezdetektől azt terjesztette, hogy a csatorna vétózta meg „Number One” karakterét, mondván, egy nőből sohasem lehet egy csillaghajó második legfontosabb tisztje. Ellenben az NBC valójában értékelte, hogy egy „erős női karakter” van jelen a kapitány mellett, csakhogy az őt alakító színésznő, Majel Barrett képességeivel kapcsolatban voltak erős kételyeik. Mivel azonban Barrett akkoriban Roddenberry szeretője volt (később összeházasodtak), Gene nem igazán mondhatta ezt kedvese szemébe. Spock ellenben tényleg „kiverte a biztosítékot”, a hálózat vezetői úgy gondolták, hogy a „Biblia-övben” eladhatatlan lenne egy sorozat, melyben egy ilyen külsejű figura kap szerepet.)
Az NBC azonban váratlan és korábban sosem látott lépést tett: egy második pilotot rendelt Roddenberryéktől. Az indoklás szerint a sorozatban túl nagy a potenciál, illetve az első pilot túl sok pénzt elvitt ahhoz, hogy ilyen egyszerűen elintézzék azt. A Star Trek tehát kapott egy második lehetőséget – és sikeresen élt is vele. Első lépésben a teljes legénységet lecserélték (Hunter például felesége javaslatára lépett ki, mivel szerinte „nem állna jól férje karrierjének egy sci-fi”), egyedül Spock maradhatott a fedélzeten. Utóbbihoz Roddenberry a csatorna tiltakozása ellenére is ragaszkodott, és végül megnyerte a csatát. A megüresedett kapitányi székbe egy fiatal, viszonylag ismeretlen kanadai színész, William Shatner ült, aki valószínűleg ekkor még nem tudta, miféle ikonná válik a jövőben a James Tiberius Kirk név. A Where No Man Has Gone Before címre elkeresztelt második pilot (melyben lényegesen több akció, de több emberi dráma is volt, mint elődjében) végül meggyőző erejűre sikerült, és így az NBC megrendelte a heti sorozatot. A Star Trek 1966 őszén mutatkozhatott be az amerikai televíziók képernyőjén.
Kirk kapitány legénységében helyet kapott többek közt egy színesbőrű nő, Uhura hadnagy (Nichelle Nichols), egy orosz, Pavel Chekov (Walter Koenig – ő a sorozat második évadjától csatlakozott, elsősorban azért, mert a tinilányok megnyerése érdekében jó ötletnek tűnt egy Beatles-frizurás, fiatal és laza karakter feltűnése a képernyőn) és a japán származású kormányos, Hikaru Sulu (George Takei). A legenda szerint a Star Trek volt az első tengerentúli tévésorozat, melynek prominens afroamerikai, illetve ázsiai szereplői voltak, továbbá az első, amelyben rasszok közti csókjelenet volt látható. Ezek közül valójában egyik sem igaz, az viszont tény, hogy mikor Nichelle Nichols elhagyni készült a sorozatot, maga Martin Luther King győzte meg őt a maradásról.
Az eredeti Star Trek világa az akkori hidegháborús viszonyokat tükrözte: az Egyesült Államokat jelképező Föderáció folyamatos konfliktusban állt egyrészt a harcias Klingon Birodalommal (mely a Szovjetunió 23. századi megfelelője volt), másrészt a vulkániaktól leszármazó romulánokkal. Több epizód konkrét utalás volt a korszak problémáira és aktuálpolitikai eseményeire, például a vietnami háborúra, a polgárjogi mozgalomra vagy a hippikultúrára. A nézők könnyen azonosultak ezekkel a kérdésekkel, sokak számára pedig a ST által képviselt pacifista filozófia, illetve a karakterek közti dráma jelentett húzóerőt.
Érdekes, hogy a csatorna által kezdetben „rémisztőnek” titulált Spock karaktere lett a legnépszerűbb, főként a női nézők számára. A felszínen halvérű tudományos tiszt állandó belső vívódása, emberi érzelmeinek és vulkáni sztoicizmusának küzdelme rokonszenvessé tette őt, olyan szinten, hogy voltaképp a korszak egyik szexszimbóluma vált belőle. Kirk, Spock és a hajóorvos, dr. Bones McCoy alkották a ST „nagy hármasát”, mely azóta is a sorozat alappillérének számít.
Mindezek mellett – habár már a 60-as években kialakult egy erős rajongói bázis – a nagyközönség körében egyáltalán nem volt népszerű a sorozat. A nézettségi mutatók egyre csökkentek, a gyér érdeklődés pedig kétszer is a megszűnés határára sodorta a szériát. A harmadik évad idején a Desilut bekebelező Paramount stúdió már annyira nem bízott a ST-ben, hogy szándékosan a lehető legrosszabb idősávba tették, ahol garantált volt az Enterprise bukása. Habár a sorozatot három évad után elkaszálták, a Star Trek csillagának felemelkedése csak ezután kezdődött. 1969, a holdraszállás éve a sci-fi iránti érdeklődés fokozódásával járt, a már nem főműsoridőben, hanem délutáni sávokban ismételt széria pedig hirtelen népszerűségre tett szert. A már meglévő rajongói mag egyre jobban szélesedett, az országszerte különböző helyi adókon unalomig ismételt sorozat pedig rövid idő alatt az amerikai popkultúra részévé vált. Gombamód szaporodtak a rajongói klubok és kiadványok, a fan fiction történetek, a 70-es évek elejétől pedig egyre gyakrabban kerültek megrendezésre és egyre nagyobb tömeget vonzottak a rajongói találkozók. Ezeken a rendezvényeken a sorozat szereplői és alkotói meghívott vendégként jelenhettek meg, a rajongók pedig immár kollektívan oszthatták meg élményeiket és emlékeiket egymással. Nyilvánvaló, hogy egyre jobban megnőtt annak az igénye, hogy a Star Trek ne csupán emlék legyen. Ekkoriban a jogokat birtokló Paramount stúdió még nem kívánt új szériát indítani, félve, hogy a régi piaci értéke csökkenne emiatt. 1973-ban útjára bocsátottak egy rövid életű, mindössze 22 részt megért rajzfilmsorozatot, mely – a szombat délelőtti matinéblokk korlátai ellenére – viszonylag hűen adta vissza a TOS (The Original Series) hangulatát. De természetesen a rajongóknak ez nem volt elég.
1976-ban, a sorozat 10. évfordulóján a rajongók elérték, hogy a NASA az első kísérleti űrrepülőgépet Enterprise-nak keresztelje, a startnál pedig Roddenberry és a sorozat sztárjai is jelen lehettek. Ekkor már javában folyt egy új sorozat, a Star Trek: Phase II előkészítése. A Kirk kapitányék újabb kalandjait követő széria azonban csak terv maradt. Történt ugyanis, hogy 1977 tavaszán egy „messzi-messzi galaxisban” játszódó űropera – bizonyos George Lucas rendezésében – hatalmas, addig sohasem látott kasszasiker lett. A Star Warst pedig olyan nagyköltségvetésű fantasztikus filmek követték, mint a Harmadik típusú találkozások vagy a Superman. A Paramount úgy vélte, a mozis piacon komoly esélyekkel indulna egy hasonlóan grandiózus sci-fivel.
A veterán, kétszeres Oscar-díjas (West Side Story, A muzsika hangja) Robert Wise által rendezett, költségvetésében több Apolló-missziót túlszárnyaló opusz (Richard Donner Superman-mozija után bemutatásakor a világ második legdrágább filmje), a Star Trek: Csillagösvény (The Motion Picture, más magyar címén A mozifilm, illetve Űrszekerek) 1979 végén debütált a mozikban, pénzügyileg rendkívül sikeres, kritikailag viszont megosztott fogadtatásban részesülve. A filmben – melynek sztoriját sokak szerint a TOS The Changeling című epizódjából emelték át – az újrafazonírozott Enterprise legénysége újra összeáll, hogy egy hatalmas erejű, fenyegető mesterséges intelligencia támadásától mentse meg a Földet.
Wise alkotása mindmáig talán a legambivalensebb Star Trek-mozi. Egyrészről teljesen korrekt „hard sci-fi”, témájában és megvalósításában jóval inkább Kubrick Űrodüsszeiáját szándékszik követni, mintsem a kortárs látványmozikat (tudományos tanácsadóként maga Isaac Asimov is közreműködött). Ráadásul a látványvilág és Jerry Goldsmith remekbe szabott filmzenéje szintén talán a legjobbak közé tartozik a sorozat történetében. Másrészről viszont a film sok helyütt unalmas, vontatott és épp az a kalandfaktor, illetve a személyes, karakterekre épülő dráma hiányzik belőle, mely az eredeti sorozatot oly sikeressé tette.
A stúdió természetesen azonnal megrendelte a folytatást, ezúttal azonban már nem bíztak az első filmet producerként jegyző Roddenberryben. Az új alkotói gárda, Nicholas Meyer író-rendező és Harve Bennett producer „külsősként” érkeztek a franchise-ba, friss szemléletük pedig sikeresen revideálta azt az első mozi hibáiból. Az 1982-es Khan haragja (Wrath of Khan) – melynek alapját a sorozat Space Seed című epizódja és annak ikonikus főgonosza adta – visszahozza azt a karakterekre épülő drámát, mely a széria sajátja, de egyben izgalmas bosszú-thrillerként és akció-sci-fiként is megállja a helyét. A sötét tónus ellenére mindmáig ez talán a legjobbnak tartott ST mozi.
Leonard Nimoynak ekkorra már olyannyira elege lett a zöldvérű kutatótiszt alakjából és a beskatulyázásból, hogy egyedül Spock halála árán vállalt szerepet a második részben. Így aztán, noha az ördögi Khan terve természetesen kudarccal végződik, az Enterprise viszont csak Spock önfeláldozása révén menekülhet meg. Természetesen a folytatás itt is elkerülhetetlen volt, a nézők pedig erősen kampányoltak kedvenc vulkánijuk feltámasztásáért. Nimoy végül kizárólag úgy volt hajlandó újfent magára ölteni a hegyes füleket, ha ő rendezheti a következő filmet. Kívánsága teljesült, a Spock nyomában (In Search of Spock, 1984) végén pedig a címszereplő is új életre kelt (nem, nem egy zuhany alatt jelent meg és nem derült ki, hogy az előző film csak egy álom volt). Ebben a filmben egyébként Christopher Lloyd (Vissza a jövőbe stb.) alakította a főgonoszt.
Ekkorra már „intézménnyé” vált két-három évente egy-egy Star Trek-film megjelenése, így a következő mozi rögtön érkezett is ’86 őszén. A hazatérés (The Voyage Home) lezárja a Khan haragjával indult trilógiát. Kirk admirális és legénysége ezúttal a 20. századi Földre kirándul, ahonnét bálnákat kell magával vinnie a saját korába, mivel ez jelenti a bolygó túlélésének kulcsát (a Földet újfent megtámadta a rejtélyes, ismeretlen intelligencia – úgy tűnik, ez akkoriban gyakori dolog volt). A családi kalandfilmként funkcionáló, humort is bőven adagoló negyedik rész aratta az addigi legnagyobb közönségsikert.
