Nemrég éppen a kedvenc, amerikai tévékben futó vígjátékaink közül válogattunk egy párat, most a komolyabb hangvételű sorozatokon van a sor. Mindegyikük jelmezes, ha úgy vesszük: az egyiken modern tárgyalótermi kosztüm van, a másikon naranccsárga rabruha, a harmadik az 50-es években, míg az utolsó a 80-as évek hidegháborújában játszódik.

Az orgazmus nyomában

Michelle Ashford: Masters of Sex (2013– )

Lássuk be: a Mad Men – Reklámőrültek 2007 óta tartó sikere után picit könnyebb lett kosztümös tévésorozatot csinálni. Talán a Boardwalk Empire – Gengszterkorzó „zöld fénye” is ennek köszönhető, de a Masters of Sexé bizonyosan. Könnyen meg is lehetne vádolni utóbbit azzal, hogy a Madison sugárút öltönyös, alkoholizáló reklámzsenijeiről szóló sorozat farvizén evezget, hasonló témákat pedzve, mindössze 6-7 év és párszáz kilométer eltéréssel, s ez a kijelentés részben állja is a helyét. Hihetetlenül izgalmas dolog ugyanis nagymamáink fiatalkorának egy-egy epizódját végigkövetni úgy, hogy közben mai társadalmunk értékeire is reflektálunk – de az ötlet nem eredeti, csak tévében nem használták még ilyen jól ki. Pedig egy sorozatból sokkal átfogóbb képet kapunk a tárgyalt korszakról (vagy inkább arról, hogy a jelenkorban egyesek hogyan szemlélik eme tárgyalt korszakot), mint egy kétórás filmből, vagy egy délután alatt végigböngészhető könyvből, netalán száraz tudományos leírásból. Persze, még mindig a legjobb az oral history, de akinek nincs meg ez a luxusa, az a kanapéból ülve bámulhatja végig, hogy mi történt Amerikában, miközben az akkori emberek a holdraszállást vagy a Kennedy-gyilkosságot bámulták az ő kanapéjukból.

A Masters of Sex esetében ez a szövegkörnyezet az 50-es évek vége egy St. Louis-i kórházban, ahol Dr. William Masters (Michael Sheen) és Virginia Johnson (Lizzy Caplan) éppen egy hatalmas, úttörő jellegű kutatást végez az emberi szexualitás tanulmányozása érdekében, élő, szuszogó, sőt, mi több, szexelő alanyokkal. Konkrétan a test fiziológiájára, mérhető változásaira kíváncsiak a szexuális aktus alatt. A téma valahol tehát a szenzációhajhász „igaz történet alapján” címke és az alaposabb kutatást, pontosabb környezetábrázolást igénylő történelmi rekonstrukció között van, egyébként az azonos című életrajzi könyv adaptációja. A sztori alapját szolgáltató nőgyógyász-szexológus Masters Alfred Kinsey (aki szintén megkapta saját filmjét, Liam Neesonnal) mellett a múlt század közepének fontos figurája, ami a szexualitás „mítosztalanítását” illeti. Kutató-, majd házastársa, Virginia Johnson pedig már a doki előtt is viharos életet élt, majd fontos szerepet játszott az említett szexkutatás végrehajtásában (egy éve halt meg, a sorozat debütje előtt pár hónappal). A második évad közepénél tartó sorozat az ő munkájukat, előítéletekkel való küzdelmeiket, illetve magánéletüket tárgyalja a Mad Menéhez hasonló komoly, áramvonalas, klasszicizáló stílusban.

Egy ilyen sorozat kitűnő ürügy arra, hogy pár – már a Mad Menben is megpendített – témát továbbhangosítson: női és fekete emancipáció, tudatlanságból fakadó előítéletek miridájai, házasságszédelgés. Ehhez tevődik hozzá néhány, hasonlóan drámai módra tálalt téma, mint a homoszexualitás, a prostitúció és különféle devianciák (amik közül pár ma már nem minősül annak) helyzete az ötvenes években. Sajnos, ettől kissé programszerű lesz a sorozat, de nem is ezért szeretjük: a két főszereplő közti összhang (vagy éppenséggel kellemes diszharmónia) viszi az első évadot, amit nagyszerű mellékszereplők tarkítanak, sajnos, utóbbiak közöl párat egy igen furcsa cezúrával egyszerűen kiirtottak a forgatókönyvírók a második szezontól. Apropó, második szezon: a télen még szimpatikus főhősök így, nyárára eléggé ellenszenvessé váltak, valamiért a showrunner Michelle Ashford abban leli örömét, hogy antipatikus jellemzőiket élénkebb színekkel fesse meg: Masters doki szinte hogy irtózik saját újszülött gyerekétől, mondhatni Virginia karjaiba menekül előle, aki viszont egyre kiállhatatlanabb lesz folytonos követelőzései és kivagyisága miatt. Nehéz szülés után épp most tart egy jókora fordulatnál a sorozat: kutatóink egy fekete negyed kórházába kényszerültek, ami tonnányi új konfliktusforrást jelent a dramaturgiában. Lássuk, mi lesz belőle... (jbn)

KGB, a nagycsalád

Joseph Weisberg: The Americans / Foglalkozásuk: amerikai (2013– )

Kémfilm, thriller és szappanopera jól működő egyvelegét dobta össze az egykori CIA-ügynök Joseph Weisberg. Az amerikaiak alapötlete valós eseményekre támaszkodik: 2010-ben derült ki, hogy az Egyesült Államokban egy maroknyi orosz ügynök tevékenykedett teljesen beépülve az ottani társadalomba, családjuk és gyanútlan munkatársaik körében. A leleplezett kémeket amerikai foglyokra cserélték és hazaküldték – ám két évad után még nem sejthetjük, milyen véget szán Weisberg sorozata főszereplőinek.

Az amerikaiak főszereplője két orosz kém, álnéven Elisabeth és Phillip Jennings (Keri Russell, ill. Matthew Rhys). Tökéletesen álcázott KGB-ügynökök, szigorú kiképzésük után házaspárként kerültek „az amerikaiakhoz” információt gyűjteni, s ha kell, életüket adni távoli hazájuk ügyéért. A sorozat címe jól jelzi a figurák ambivalenciáját: az évek során ők maguk is „amerikaiakká” váltak a hátrahagyottakhoz képest. Az 1980-as években járunk, javában dúl a hidegháború, s ráadásul egy FBI-ügynök, Stan Beeman (Noah Emmerich) is a szomszédba költözik feleségével és kamasz fiával.

Az első évad a két, nagyjából magányosan tevékenykedő kém kalandjaira koncentrál. A titkos küldetésekkel párhuzamosan egyre nagyobb szerepet kap a közös magánéletük, az álcsaládban feléledő, mindent összezavaró érzelmek síkja pedig egyre gyakrabban összeütközik a munkáéval. Az alkotók egyenértékű ellenfeleket építenek fel: egyrészt a feddhetetlen Beeman bosszúból ártatlant öl, másrészt kiderül, hogy a hidegvérű Elisabeth-nek és Phillipnek van érzékeny oldala is, de mindezen túl az FBI és a KGB tevékenysége is szép párhuzamba kerül egymással. Az árnyaltan jellemzett főszereplők mellett hihetelenül erős a csinos kettősügynök Nina és az összekötő „nagyi” figurája, ráadásul van néhány ügyesen beillesztett „időzített bomba” is a sorozatban: a csúnyácska, FBI-titkárnő Martha (Alison Wright) és a lázadó kamaszlány, Paige (Holly Taylor). A cselszövések fonala kissé kusza, ám az alkotók remekül érzik, hogyan kell évadot zárni, illetve újabb szériával folytatni. A második évadban a család motívuma erősödik meg a szó összes, szűkebb és tágabb értelmében: már a legelején kinyírnak egy másik ügynökházaspárt, Elisabeth és Phillip retteg egymásért és közös családjukért, Beeman magánélete tótágast áll, és a nagy „KGB-család” képzete is ott lebeg a levegőben.

Bár a díszlet jóval kevesebb szerepet kap, mint több másik, friss és sikeres tévésorozatban (leszámítva a rezidentúra folyosóján levő Lenin-képet, amely elé jelentőségteljesen be lehet állítani egy-egy figurát), a legbonyolultabb kémkütyü a ragasztós talpú bakancs, és alig egyetlen autósüldözést izgulhatunk végig a két évad során, mégis várjuk 2015-öt és a következő évadot, hogy folytatódjanak a hazugságok, a csábítások, a cselszövések, a rohangálás politikusok, idegen kémek, tudósok vagy technikai vívmányok után. (bk)

A feleség jegyében

Michelle King, Robert King: The Good Wife / A férjem védelmében (2009– )

A tengerentúli filmgyártás egyik alapvető, összetéveszthetetlenül amerikai és sehol másutt gyökeret nem eresztő terméke a tárgyalótermi dráma. A szóról szóra, kérdésekből és válaszokból, illetve az írott jog betű szerinti értelmezésének csűrés-csavarásából építkező cselekménytípus ezernyi változatával örvendeztetett meg már Hollywood és a tévéipar. Mitagadás, ez egy remekül működő és időtálló nyomásminta, a közös forrásból bárhová elvezető történetek hatalmas tárháza.

Mostanság azonban ennyi már nem elég. Ha egy sokévados, évadonként átlagban 22–24 részes sorozatot tervez az ember, ennél jóval nagyobbat kell merítenie, immár csak erre szorítkozva előbb-utóbb unalomba kergeti a gyors idők még gyorsabb izgalmait hajszoló tévéközönséget. A gyártó Scott fívérek (Ridley és Tony), valamint az alapsztorit kitervelő Michelle és Robert King házaspár rátaláltak a tuti receptre, s A férjem védelmében, avagy eredetileg a The Good Wife című 2009-ben indult sorozattal létrehozták a tárgyalótermi főcselekményszállal huncutul keresztezett család- és politikai drámát. Amíg azonban az első két futam során szolidan ragaszkodtak a bejáratott mintához, a harmadikkal kezdődően továbbgondolták az ügyet, és mindennemű formával, attitűddel és főhajtással kísérletezve megalkották a középszerű sorozatok altalajszintjéről magasan kiugró, a nagyvárosi hivatalok, irodák, bíróságok és börtöncellák pompásan közeli érzését közvetítő, igazi fullos, fogyaszthatóságban élen járó tévéélményét. Néha persze egyik-másik sorozatrésszel minőségi mélyugrást hajtanak végre, de általában véve szolidan tartják a szintet.

A hangsúly nyilván a több, párhuzamos szálon futó cselekményen és az egy-egy epizódban kimerülő esetek megannyi történetén van, de ez mit sem érne, ha a karakterek nem lennének ily pompásan megalkotva. A csalódott feleség Alicia Florrick (Julianna Margulies) egy talpig becsületes ügyvédasszony, remek bírósági stratéga és talán túlzottan is gondoskodó anya. Férje Peter Florrick (Chris Noth) főügyész, aki a kezdet kezdetén hivatali visszaélés vádja alatt lemondani kényszerül állásából, börtönbe kerül, de hogy a dolog még pikánsabb legyen, fokozatosan fény derül többízbeni félrekefélésére. Egy kíméletlen politikai szereplő, aki a negyedik évad végén Illinois állam kormányzói székébe tornássza fel magát kabinetfőnöke, a minden hájjal megkent, pimaszul taktikázó és roppant izgága Eli Gold (Alan Cumming) segítségével. Alicia főnökei Diane Lockhart (Christine Baranski) és William Gardner (Josh Charles), egymást kiegészítő karakterek, vérprofi ügyvéd mindkettő, emitt hősszerelmesek és esendők, amott a chicagói igazságszolgáltatás porondján ádáz harcosok. Kalinda Sharma (Archie Panjabi) talpraesett biszexuális nyomozó, egy érzéki és titokzatos teremtés, Cary Agos (Matt Czuchry) pedig a hivatását alapos szakértelemmel gyakorló kölyökképű ügyvéd, akihez siker és kudarc egyformán vonzódik. Ám ezek csak a főhősök. Mellettük futnak még a hétköznapian ismerős családi helyzetek és konfliktusok, a hatalomjátszmák, a törvényszéki bírók két vonással kimerítően megrajzolt és emlékezetesen egyedi alakjai, az ügyvédi irodák álnok alkalmazottai, a konkurens ügyészek és védőügyvédek ellenszenvességükben is szerethető figurái, valamint az egyszeri és visszatérő ügyfelek és ügyek iszonyatosan sokszínű mozaikja, illetve mindannyiuk egymáshoz fűződő viszonya Chicago csupa üveg, acél és mahagóni eleganciájában, amely szédítő dinamikáját humorral, hazugsággal és halállal elegyítve járatja csúcsra. (fsz)

A dutyi színei

Jenji Kohan: Orange is the New Black (2013– )

Négy évvel ezelőtt a Netflix úgy döntött, hogy az online tartalomszolgáltatás mellett belevág a gyártásba is. A kreatívok olyan sikeres történetfolyamokat zúdítottak a sorozatjunkie közönségre, mint a brilliáns House of Cards című politikai thriller, a kevésbé közismert, skandináv miliőbe oltott The Sopranost, a Lilyhammer; a Hemlock Grove-ot – amelyek a HBO mellett a minőségi televíziózás másik Mekkájává emelték a médiacsatornát. Sőt, tavaly még az elfeledett Fox-terméket, a post-Seinfeld-sitcomok egyik legmókásabbját, a fergeteges Arrested Developmentet is feltámasztották. Az idei Primetime Emmy díjra tizenkétszeresen jelölt Orange is the New Black pedig tovább emeli a Netflix nívóját. Jenji Kohan, aki a Weeds-szel már bebizonyította, hogy megállja a helyét minőségi és szórakoztató dramedy-sorozatszerzőként, elolvasta Piper Kernan 2010-ben kiadott emlékiratait – az Orange Is the New Black: My Year in a Women's Prisont – és azonos címmel levezényelte a tavaly júniusban kidobott első szezont.

A Piper Chapmanre átkeresztelt karaktert remekül hozó Taylor Schilling önszántából vonul be fegyenctársai közé, mert évekkel ezelőtt, mikor éppen biszexuális korszakát élte, összeismerkedett egy bizonyos Alex névre hallgató drogdíler csajjal. A domina sok-sok rosszba rángatta az ártatlannak tűnő, cuki, szőke Pipert, így most 8 év után kénytelen ennek a levét lenyelni, amely minimum egy év letöltendőt jelent a számára. A helyzetet súlyosbítja, hogy Chapmannek már vőlegénye is van (Az Amerikai pitékből ismert Jason Biggs), aki igyekszik őt megvárni. Piper azonban újra Alex bűvkörében találja magát a sitten. Az expozíció mintha valami nyálas romkomot ígérne, azonban hamar bebizonyosodik, hogy köze sincs hozzá, sőt még néhol parodizálja is a műfajt. A sorozat motorja a remekül megírt hús-vér karakterek sokasága, akik az egyedi atmoszférájú női börtön öntörvényű mikrovilágában nyüzsögnek: fegyencek, őrök, adminisztrátorok, fejesek a legkülönbözőbb rasszokból, személyiségekből. Ahogy a sorozat halad előre, egyre inkább háttérbe szorul a Piper-vonal (sőt, olyan rész is van, amelyben nem is szerepel) és átveszi helyét – a Lost módjára – egy-egy szereplő hangsúlyosabb jelenléte vagy flashbackben prezentált, börtön előtti élete. A megoldás egyáltalán nem válik gagyivá, mert fontos dramaturgiai célja van: még inkább elmélyíteni és a nézőhöz közelebb hozni a figurákat. A sziklaszilárd dramaturgia a sorozat másik legnagyobb erénye: kimagasló írói bravúr ennyi szereplőt úgy mozgatni, hogy senki ne hanyagolódjon el. A jól kezelt szálak a második szezon másfél órás grand fináléját többszörösen is képesek katartikussá tenni.

Az Orange is the New Black, habár halmozza a börtönös filmek kliséit, mégis képes új színt hozni a zsánerbe: szakít a naturalista-realista reprezentációval, úgy képes ütős drámai momentumokat produkálni, hogy közben nem felejt el humoros lenni. Ez a kettősség teszi széles körben fogyaszthatóvá és sikeressé a sorozatot, amelynek harmadik szezonjára jövő júniusig kell várnunk. (nsze)