Gyakorlatilag nincs olyan ember, aki a Beszéljünk a szexről! alcímre ne kapná fel a fejét. (A film szerint legalábbis hipokrata álszentség az ellenkezőjét állítani). A Kinsey névre pedig bizonyára felfigyelnek azon képzettebb nézők, akik kollokváltak valaha a Kinsey-skálából, tehát forgattak már egy-két szociológiai, szociálpszichológiai könyvet.
Mert hát ki is volt ez az Alfred Kinsey? Egy metodista családban felnőtt biológus (Liam Neeson), aki a saját nászéjszakáján szembesült az égető problémával: fogalma sincs, hogy mit kezdjen tűzről pattant menyecskéjével (Laura Linney). Az addig főleg gubacsdarázsban utazó kutató kénytelen-kelletlen ráeszmélt: ha a rovarok élete is feltárható megfelelő mennyiségű mintavétel után, akkor miért ne lehetne mindez érvényes az emberi fajra nézve is?
Úgyhogy Kinsey gondolt egy merészet, és először biológusként indított az egyetemen „felvilágosító" kurzust ifjú házasoknak (ahova persze sok pár belógott magukat jegyesnek álcázva), megismertetvén az ötvenes évek Amerikájának fiataljait a stimuláció, az orális szex és a klitorális orgazmus fontosságával, majd nemes egyszerűséggel és a Rockefeller Alapítvány anyagi támogatásával körbeautózta segédjeivel az Államokat, és gyakorlatilag mindenkit megkérdezett arról, hogyan, kivel, mivel, mikor és milyen gyakran.
Ebből született meg a Kinsey Intézet, majd az első Kinsey-jelentés, avagy A férfi szexuális viselkedése. A célja – szembesíteni a társadalmat azzal, hogy a maszturbációnak igenis van létjogosultsága – Amerikában felért egy újabb atombombával. Kinsey rendületlenül folytatta a többkötetesre tervezett kutatást, ám csak a nőket sikerült feltérképeznie. (Ez lett A nő szexuális viselkedése). A kutatás módszerei, valamint a kimutatott eredmények végképp népszerűtlenné tették a kutatót, így nem volt lehetőség a következő, ha lehet mondani, még érzékenyebb téma: a szexuális bűnök feldolgozására.
A Kinsey életrajzi film, címszereplőnk gyermekkorától ível a történet lezárást nélkülöző befejezéséig – Liam Neeson és Laura Linney pedig a sminkeseknek köszönhetően könnyedén alakítják a huszonéves jeleneteket és a nyugdíjaséveket egyaránt. Kinseytől és feleségétől egy erdőben búcsúzunk el, egészen játékfilmes befejezéssel, holott a film hitelességét nem egy helyen megsegíti az „igaz történet" kontextus. A megtörtént eseményeket azonban többféleképpen fel lehet dolgozni – ám a film csupán Kinsey bemutatására törekszik, és a felette ítélkezőket egyértelműen negatív színben tünteti fel. Az ötvenes évek prüdériájában nem mindennapi és valóban szükséges feladat volt a szexualitás körüli téveszméket eloszlatni, de a „normális" szexuális viselkedés meghatározása már több mint veszélyes. Kinsey is ebbe a hibába esik, a film azonban nem olvassa a fejére mindezt, gyengéden elslisszol a szexuális bűnözés és a perverzitás szóba kerülő kérdései mellett. Az alcím felszólításának eleget téve a szexualitásról való beszéd fontos és hasznos, de a hálószobatitok szónak is van értelme, ám a Kinsey házaspár és baráti társaságuk néhol egészen hihetetlenül és irreálisan viselkedik. A Kinsey-skála kidolgozásakor például maga Kinsey is tapogatózott saját pontszámainak beállításakor, ezt nem is tagadja le a film, de amerikai film létére viszonylag keveset lelkizik, és könnyedén túllép dolgokon: finoman hallgat arról, ahogyan Kinsey „kísérleti patkánynak" használta saját feleségét és munkatársait egyaránt.
Az eddig inkább televízióban dolgozó író-rendező Bill Condon munkája tisztességes iparosmunka, tökéletesen megidézi az ötvenes évek Amerikájának légkörét, noha konkrét felirat nem utal a film pontos helyére és idejére (az első Kinsey-jelentés 1948-ból való), a környezet, a ruhák és a gondolkodásmód utal a korszakra. A címből és a témából egy roppant provokatív és arcpirító filmre lehet számítani; bár valóban láthatunk izgalmi és nyugalmi állapotban lévő hímtagot is, szexuális és egyéb tartalmát tekintve bőven ingerküszöbünk alatt marad a film.