Az özvegy középiskolai tanárt játszó Nancy Stokes (Emma Thompson) felbéreli a titokzatos Leo Grande álnéven dolgozó szexmunkást (a Peaky Blinders-ből ismert Daryl McCormack), hogy megtudja végre, hogy milyen a jó szex. Sophie Hyde rendező dramedyjéből többek közt ez is kiderül, de idős nő-fiatal férfi románc helyett tapintatos, de fontos leckét kapunk intimitásból.

Az egysíkú, különösebb öröm nélküli szexet igen, de az orgazmust nem ismerő Nancy Stokes karakteridegen döntést hoz: kibérel egy férfit, aki reményei szerint a pénzért cserébe megadja neki azt, amit az élet eddig valamiért nem tudott. Míg Leo Grande kényelmesen kávézgat a hotel közelében levő presszóban, a köztiszteletnek örvendő, és minden szempontból átlagosnak tűnő középiskolai tanárnő idegesen járkál fel és alá a hotelszobában. Aztán megérkezik a férfi, aki nemcsak valószínűtlenül gyönyörű, hanem érzékeny, okos és kedves is, Nancy pedig úgy viselkedik, mint akit éppen rajta kaptak valamin. Leo óvatosan próbálja lebontani a nőt körülvevő falakat, bókol, türelmesen kérdez, még akkor sem sürgeti Nancy-t, amikor már egy órája sem történt semmi. De miért is tenné? Őt az idejéért fizetik. Aztán lassacskán Nancy is megnyílik, elmeséli, hogy élete minden szexuális élménye egy férfival volt, hogy nem tudja elképzelni, hogy valaki vonzónak tartja a testét, és azt is elárulja, hogy tulajdonképpen unalmasan hétköznapinak tartja a saját fiát. A lelkizés és Leo okos, megértő válaszai végül tettekhez vezetnek, a pár órás randi végén egyértelmű, hogy lesz folytatás.

Nancy és Leo dinamikája egyáltalán nem a köztük levő korkülönbség miatt izgalmas, hanem azért, mert egymás privát szféráját tiszteletben tartva nem osztanak meg jelentéktelen részleteket a mindennapjaikról, ehelyett arról beszélnek, ami igazán fontos. Nancy és a vele egykorú nők testéről, arról, hogy mi tesz egy embert vonzóvá, de az is terítékre kerül, hogy Leo szereti a munkáját és nem valami más helyett csinálja. Persze ez nem egyből alakul így, Nancy a második alkalomra egy precízen összeállított listával érkezik, amin különböző pózok és orális aktusok vannak rangsorolva. Ezek a kínosan-vicces helyezetek, a gyengéd és szenvedélyes Leo és az intelligens, de szorongó és karótnyelt Nancy ellentéte adja a film humorát. A két színész meggyőző alakítása pedig megvédi a két szereplőt attól, hogy egydimenzióssá, önmaguk karikatúrájává váljanak.

Sophie Hyde filmje jóformán a hotelszoba terére és Thompson-McCormack kettősére korlátozódik, ez a kamaradráma-jelleg és a távolságtartó, fix kamera pedig erős színházi érzetet ad a jeleneteknek. A szépen felépített forgatókönyv elfeledteti velünk a vizuális laposságot, a csodálatos Thompson lehengerlően őszinte és személyiségéhez híven humoros alakítása miatt pedig egy adott ponton nem is érdekel, hogy a film képisége egy gyógyszerreklám és egy színházi felvétel között mozog. A színésznő mintha az Igazából szerelem megcsalt feleségének sequeljét játszaná, úgy hebeg-habog, ahogy csak a brit színészek tudnak, néha idegesítően esetlen, de közben meg végig szerethető marad. A film első felének bohókás jellege a cselekmény előrehaladtával egyre inkább lekopik, mígnem eljutunk a film lényegéhez: igenis van szex és intimitás ötven felett, ha az ember ismeri a testét, a saját vágyait és nem fél beszélni róluk. Nancy problémája nem az, hogy képtelen az orgazmusra és a kapcsolódásra, hanem az, hogy képtelen vonzónak látni a testét és elhinni, hogy mások is láthatják annak.

A Minden jót, Leo Grandéban tehát nem kapunk Ulrich Seidl Szerelem című filmjéből ismert zavarba ejtő szexjeleneteket egy idősödő fehér nő és egy izmos félvér fickó között, és Cuáron Anyádat is! erotikus fantáziálgatása sem áll a film fókuszában. Szex helyett inkább terápia történik a két szereplő között, ezáltal az író-rendező finoman cizellálja a „szexmunkás mint terapeuta” közhelyt. Ez a film erénye, de olykor hátránya is, mert bár nagyon tabudöntögetőnek akar tűnni, gyakran teljesen irreális. Nagy eséllyel nem így zajlanak ezek a találkozók a valóságban, és kevés szexmunkás mondhatja el magáról, hogy a szakma iránti szeretet vezérli.

Az ausztrál Sophie Hyde filmjére könnyen felróható a realizmus háttérbe szorítása és a szájbarágósság, de mindez megbocsájható a film fontos üzenete, a sok kínos-vicces pillanat, illetve Thompson és McCormack csodálatos játéka miatt. Kettejük karakterdrámája persze nem működhetne konfliktusok nélkül: a privát szféra egy adott ponton szertefoszlik, kiderülnek dolgok, amik jelentősen megváltoztatják a kettejük közti dinamikát. Végül persze minden jól alakul, és a film is szépen kihúzza magát a romantikus vígjáték béklyója alól. Nancy és Leo ugyanis nem lesznek szerelmesek, hanem egymás megismerése által megtanulnak valamit magukról, ugyanúgy ahogy nézőként mi is velük együtt.

 A Minden jót, Leo Grande legerősebb állítása, hogy nem a test szexi, hanem az őszinteség, a magabiztosság, a legbelsőbb vágyaink ismerete. A film végén a hatvanas éveiben járó Thompson teljesen meztelenül áll egy tükör előtt, egyszerre látszik védtelennek és nagyon erősnek. A gesztus túlmutat a filmen, egyfajta kiáltványként a középkorú színésznők helyzetéről is szól, arról, hogy a fiatalság elvesztése nem egyenlő a teljes elértéktelenedéssel. Ez pedig mindenkor fontos üzenet.