A kanadai-amerikai koprodukcióban forgató Sara Dosának hatalmas szerencséje volt: rábukkant a világ valószínűleg egyetlen, de kétségtelenül leginkább mediatizált vulkanológus házaspárjának történetére, amelyet azok saját felvételeivel gazdagon illusztrálva, elsöprően energikus stílusban tárhat nézője elé. A Tűzben edzett szerelem néhány napja a Cinefesten olvasztotta fel a nézőket.
A kevéssel a második világháború előtt egymással megismerkedő, elzászi származású Katiát és Maurice-t közös szenvedélyük, a tűzhányók kutatása bilincselte egymáshoz egy életre. Az emberben többször csalódtak, de a természetben soha – mondják, és amikor örök hűséget esküsznek egymásnak, megfogadják, hogy soha nem lesz gyermekük. Nem hallunk kimondott indoklást, de értjük, érezzük a kimondatlan gondolataikat is: állandóan utaznak, egyikük kémikusként, másikuk geológusként, egyik fényképezve, a másik filmezve a természet gáttalan energiáit, állandó életveszélyben dolgoznak, néha olyan őrültségeket is bevállalva, mint a csónakázás egy kénsavtavon – ebben az összképben nincs helye egy gyereknek, aki mondhatni már születésekor árvaságra kárhoztatna.
A Krafft házaspár célja a kutatás és a tudománynépszerűsítés, lázadnak az erőltetett kategorizálás és általában a skatulyák ellen. Csupán két csoportra hajlandók osztani a vulkánokat, amelyeknek egyébként szerintük saját egyéniségük van: a „vörös” tűzhányók hömpölygő lávája pazar látványt nyújt, forrósága elemésztő, mégis ezek az ártalmatlanok, a kiszámíthatóak. Ezzel szemben a „szürke” vulkánok, a masszívan gomolygó füstöt eregető, gyomrukban vizet forraló, aztán váratlanul és kiszámíthatatlanul felrobbanó hegyek a félelmetesek – ezeknek a kutatására teszik fel végül életüket, próbálják minél közelebbről megismerni ezeket a gyilkosokat, hogy az információ által életeket menthessenek: ha pontosabban sikerül előrejelezni a kitörést (és erről meggyőzni a hatóságokat is), akkor idejében lehet evakuálni a veszélyeztetett településeket.
A Katia és Maurice különcsége, a megszólalásaikból sugárzó tudás, hajmeresztő történeteik és a tudományos észlelések közérhető módon való ismertetése, párosulva a lényükből fakadó természetességgel és humorral igazi sztárrá teszi őket. Egyszerűen szerethető figurák a maguk összes furcsaságával és vakmerőségével, gyakran szerepelnek a sajtóban, a közönség rajongva érdeklődik a mondanivalójuk iránt, ők pedig ezt a népszerűséget igen okosan aknázzák ki: a földhözragadt hétköznapok számláit, a felszerelésüket és az utazásaik költségeit a könyveikből, fényképeikből és filmjeikből állják. A szó szoros értelmében a tűz közelében dolgoznak, tudatosan alkotnak, filmeznek – nemcsak a tűzhányókat, hanem egymást is –, pontosan tudják, mitől értékes, amit csinálnak. Az eredmény egy sor egyedülálló felvétel láváról, vulkáni bombákról, lávatűkről és mindent elborító hamuról, megszilárdult lávahullámokról, és még sorolhatnánk: így állt össze az az elképesztő mozgóképes örökség, amit Sara Dosa kézbe vett, s amiből portréfilmet faragott.
A remekül összevágott, archív felvételek forgatagában már-már űrbéli tájak kelnek életre, bennük a két védőruhás „asztronautával”, akik által szinte tapinthatóvá válnak az ott uralkodó mostoha viszonyok – ezeket rögzíteni a vulkán „leheletével” körülvéve, egyáltalán a filmezéshez szükséges technikát feljuttatni a hegyen felhúzott pici sátorba, ez volt az igazi bravúr, s ez mind Kraffték érdeme. Élettörténetük vizuálisan hiányzó részeit Dosáék stílusukban és ritmusukban kitűnően passzoló, a főszereplők egyéniségéhez méltó módon humoros és játékos animációs betétekkel egészítik ki. A hangmester szintén elképesztő kreativitással vette kézbe az anyagot, nemcsak átélhetőbbé teszi a füstölő csúcsokon zajló kalandokat, hanem olykor plusz humorforrással is szolgál (amikor a kamera alábukik megfigyelni a vízben elfüstölő lávát, egyúttal „magával viszi” hangban is az aláfestő zenét stb.).
A Tűzben edzett szerelem egyértelműen szélesvászonra kívánkozó, remek ritmusú, igazán „tüzes” film bolygónk legnehezebben megfigyelhető, egyszerre legkreatívabb és legpusztítóbb energiáiról – és méltó emlék két apró embernek, aki ezeknek szentelte az egész életét saját szenvedélyétől vezérelve, mindannyiunk okulására.
