A Magyar hangja... nem a mozi széles vásznára kívánkozó, egészestés, gazdag filmnyelven fogalmazó dokumentumfilm, kár is lenne ilyenként marketingezni.
A Magyar hangja... egy tipikus, „beszélő fejes”, tévéképernyőre kalibrált film – de ezek közül egyik sem szitokszó. Éppen hogy jól áll neki a „beszélő fejes” volta, hiszen pont ez a spíl benne: azokról szól, akiket nem szoktunk látni a vásznon, s akiket olykor nehezen illesztünk össze a szinkronizált filmekből jól ismert hangjukkal. Olyan színészek szólalnak meg benne, akiknek egy része sohasem, vagy ritkán áll kamera elé, a szinkronizált filmek nézőitől távoli és elérhetetlen színpadokon játszik, vagy nem is szokott színpadra állni.
A film rendezője, Csapó András sorra veszi napjaink leggyakrabban foglalkoztatott, szinkronizálással is foglalkozó magyar színészeit, illetve néhány (jóval kevesebb!) kollégájukat, akik a válogatásukért, a filmek szinkronizálásának megszervezéséért, alapanyagáért, technikai megvalósulásáért felelnek: rendezőt, stúdióvezetőt, fordítót, hangmestert, filmesztétát. Általuk próbálja feltérképezni a magyar szinkron jelenségét. Interjúk sorozatát látjuk mondhatni no budget tálalásban, s bár a Magyar hangja... díszlete és képi világa általában szegényes – jellemzően egy gyengén megvilágított vetítőterem vagy szinkronstúdió nem túl részletgazdag beltere, amelyben egy egy helyre leszúrt kamera filmezi az eléültetett interjúalanyt –, értjük a koncepciót: a szinkronizálás folyamatának ismeretterjesztő szintű bemutatásán túl itt a sztorizgatás, az anekdoták a lényeg. Stohl Andrástól Molnár Piroskáig, Molnár Leventétől Kálid Artúrig, Kerekes Józseftől Nagy Ervinig és a dallamos nevű és kislányhangú Bogdányi Titanilláig több tucatnyi jól ismert hang (és néhány kivételtől eltekintve, nem annyira ismert arc) bukkan fel előttünk. Kissé redundáns, hogy fényképpel, írott listával, hangzó idézettel, s ezen kívül még saját, szóbeli bemutatkozásként is fel kell sorolniuk, hogy kinek is kölcsönözték (magyar) hangjukat az évek során, de azok, akiket csupán a hangjuk alapján ismerhetnek fel az utcán, talán sosem meséltek ilyen hosszan a kamera előtt.
Márpedig csak úgy dől a szöveg belőlük: emlékek, tapasztalatok, humoros sztorik, lelkes önvallomások, amelyekből egy dicsőséges szakma szinte pátoszba hajló képe áll össze, végtelennek tűnő hosszúságban. Főleg a dicső múltról beszélnek, s nemcsak külföldi (jellemzően amerikai) filmek, hanem pl. klasszikus magyar animációs remekművek szereplőinek a megszólaltatásáról is. A jelen szerintük nagyjából húsz éve kezdődött, a digitális technikákra való áttéréssel. A rengeteg szinkronizált filmet bemutató kereskedelmi televíziók megjelenésével beérett problémák, a piaci erőviszonyok megváltozása, a szinkronszínészek alulfizetettsége, a konkurencia és a felvételekhez rendelkezésre álló idő rövidsége stb. inkább csak felvillannak, emiatt kissé sekélyes és felszínes marad a film, az igazi nagy konfliktusokat inkább csak úgy „szőrmentén” érinti.
A legendás magyar szinkronról megszülető, kissé patetikus végkövetkeztetésekkel keményen lehetne vitatkozni, de a Magyar hangja... valójában egyfajta oral historyként működik, és ekként értékes. Kár, hogy a régi nagy öregeket bemutató archív felvételből oly kevés került bele – talán mert kevés ilyen készült és maradt fent –, és ugyancsak kár, hogy a szinkronizált filmekből nem került bele több, mozgóképes részlet – ennek a jogdíjaira viszont nyilvánvalóan nagyobb költségvetésre lett volna szükség.
A filmet a miskolci Cinefesten láttuk. A közönség szerette, jó sok „aha!”-pillanat határozta meg a vetítés hangulatát: amikor ráismertek az arcra, a hangra, a hangban felidézett filmrészletre – ezekért a pillanatokért érdemes beülni a Magyar hangja... bármilyen vetítésére.
