Szkeptikusnak lenni könnyű, szkeptikusnak lenni biztonságot adó alapállás. Beülsz a moziba, alig leplezett megvetéssel végigméred az izgatott arcokat (na ja, ők még azt hiszik, jó lesz nekik), majd kajánul várod, hogy megkapjad, amire számítottál.
Ha azt hallom, cult, kultuszfilm, kötelező darab, régi félelmek és előítéletek vesznek elő. Különösen állt ez a Blöff esetében, a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacsőt egy évvel később követő, új Guy Ritchie-fim vetítése előtt. A Ravaszt nagyon kellett szeretni, a Ravaszból hivatkozási alap lett. Illett különválasztani a főáramtól, új bekezdést követelt magának az évkönyvekben, elsőfilmes rendezője a semmiből jött vagányzseni szerepét kapta. Ilyen előzmények után mi mást is tehet az ember, mint hogy saját szemével próbál bizonyságot szerezni a csodáról. A csoda, legalábbis számomra, elmaradt, helyette egy kétségtelenül biztos kézzel elkészített, néhol azonban túlzott igyekezetbe átcsapó, nagy fordulatszámon pörgő genszter-burleszk pergett le előttem, Tarantino stílusában, angol köddel és szigetországi csodabogarakkal színezve. Képi invenció, érdekes arcú képregény-figurák, visszaadhatatlan szleng igyekvő fordításban – a kommersz mai állását tekintve valóban színfolt ez a szürke palettán, reálértéken mérve azonban számottevőnek alig nevezhető.
A Ravasz és a Blöff között eltelt időben Ritchie legendája tovább nőtt (közös gyerek Madonnával stb...), nagy felfedezettje, Vinnie Jones bejáratos lett Hollywoodba (Tolvajtempó, Swordfish), a Ravasztól felajzott Brad Pitt pedig helyet követelt magának a folytatásban. A spontán reklám jót tett a Blöffnek, s egyben növelte szkepticizmusom.S minthogy a Blöff semmi újat nem mutat fel elődjéhez képest, annál nagyobb rejtély, hogy miért tűnik most működőképesnek mindaz, ami az első körben alig, vagy kifejezetten rosszul muzsikált. A tempó ezúttal is a megengedett sebességhatáron túl van, a klipekből és reklámfilmekből visszaköszönő szekvenciák néhol egészen meghökkentőek, a sztori most se fontos, a környezet továbbra is tüntetően valósághű, miközben a népes szereplőgárdából most is mindenki képregényszármazék. A lényeg, hogy Isten állatkertjének elénk tárt ketreceiből minél ritkább és egzotikusabb példányok bújjanak elő a néző gyönyörködtetése végett. Talán az állatkerti felhozatal jobb idén, s mielőtt valaki megjegyezné, hogy a filmben megjelenő nációk – zsidók, romák, oroszok, színesbőrűek és sápadtképűek – ábrázolása sértő, érdemes tisztázni, hogy ebben a filmben mindenki egyforma színt visel; a balekség és hülyeség egységes színösszeállítását.
A Rejtő-paródiák és a Ritchie-filmek közti párhuzam adja magát. Ritchie valószínűleg annyira ismeri a London környéki alvilágot, mint Rejtő a francia Idegenlégiót. A személyes élmény hiányát a játékos fantázia pótolja. Még valami összeköti e két, térben és időben is nagyon távoli alkotót. Bármennyire is élvezetesek Rejtő ponyvaparódiái, az olvasó egy idő után tovább lép. Megőrzi ugyan emlékezetében az olvasmányélményt, de tartalmasabb kalandokra vágyik. Ugyanezt érzem a Ritchie által képviselt stílus esetében is: egy ideig lehet szeretni, de kétlem, hogy sokáig elidőznénk ennél a műfajnál.
A váltás – két film után – elkerülhetetlen. Bármilyen utat is választ Ritchie, az eszközei meglesznek hozzá. S mint tudjuk, nincs is kockázatosabb annál, mint amikor egy filmes korlátlan lehetőségek birtokába jut!
