Metaparódia – Matthew Vaughn: Argylle – A szuperkém

2024. február 4. – írta Gyöngyösi Lilla

Az Argylle kettős játékot űz, mint egy jó kém: addig jár át a fikció és valóság, kémfilm és annak paródiája között, hogy már nem is érződik igazinak.

A csillogó showbiznisz és a szomorúság mögötte – Thomas Kail, Steven Levenson: Fosse/Verdon

2020. április 2. – írta Polák Zsóka

Ha Bob Fosse és Gwen Verdon a napjainkban élnének, minden kétséget kizáróan máris Fordont vagy Verse-t csinált volna belőlük a közvélemény. Ráadásul ők tényleg érdemesek arra, hogy fogalmat kreáljanak belőlük: évtizedeken át uralták Broadway-t, bajtársak voltak a munkában és a szerelemben egyaránt, és annak ellenére is lelki társak maradtak, hogy belátták: nem képesek együtt maradni. Kompromisszumokkal, önámítással, lemondással és fájdalmakkal, ugyanakkor páratlan sikerekkel és szenvedéllyel járó kapcsolatukat az FX új sorozata, a Verdon/Fosse mutatja be.

Szeretetpropaganda a legjobb fajtából – Taika Waititi: Jojo Rabbit / Jojo Nyuszi

2020. január 22. – írta Polák Zsóka

Egy film a szeretet erejéről vidáman heilhitlerező gyerekekkel, idióta Hitlerrel és német Beatles-feldolgozással – megannyi ponton születhetett volna ebből katasztrófa, Taika Waititi viszont ismét bebizonyította, hogy akkor tud kibontakozni igazán, ha nem a Marvelnek kell dolgoznia.

Kockázatmentes üzlet – Geoff Moore, David Posamentier: Better Living Through Chemistry / Működik a kémia

2014. március 31. – írta Verpeléti András

Bevallom őszintén, hogy tíz-tizenöt nappal ezelőtt nem is hallottam Geoff Moore vagy David Posamentier nevét, de nem hiszem, hogy ezzel teljesen egyedül lennék. A semmiből feltűnt két újonc rendező – akik mindjárt a forgatókönyvet is jegyzik – ráadásul szinte mindent belesűrített első próbálkozásába, ami a kortárs indie-alkotóktól eddig elleshető. A keverék, ha nem is lett kifejezetten rossz, az eredetiségnek csak halvány nyomait hordozza. Ettől persze még lehetne kiváló film is a Működik a kémia, de a történet végén ismét csak az derül ki, hogy a jól összeválogatott klisék egymás után pakolása még nem helyettesíti a rutint.

In Los Angeles – Martin McDonagh: Seven Psychopaths / A hét pszichopata és a si-cu

2012. december 19. – írta Szelle Ákos

Minden tiszteletem Martin McDonagh-é: ellentétben a túlnyomó többséggel, ő a sikeres elsőfilmes bemutatkozás után nem rohant Hollywoodba 200 milliós szuperhősfilmet forgatni, hanem folytatta a megkezdett utat. Az eredmény egy újabb kult-gyanús, a briliáns Erőszakikhoz méltó film, ami egyben az év legbetegebb másfél óráját kínálja.

Hiányzók és jelen lévők – Kirk Jones: Mindenki megvan / Everybody’s Fine

2010. március 2. – írta Verpeléti András

Két könnyedebb film (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee - A varázsdada) után Kirk Jones rendező legújabb munkájában sokkal komolyabb hangokat üt meg. A Mindenki megvan története az újraegyesülés problémáit járja körbe, azonban minden előnyével együtt sem igazán kiemelkedő alkotás.

Ember a Holdon – Duncan Jones: Moon / Hold

2010. január 5. – írta Jankovics Márton

Duncan Jones meditatív sci-fije a műfaj klasszikusainak vállán állva teljesíti be a Hold egyetlen lakója szellemi leépülésének és tragikus öneszmélésének hihetetlen monodrámáját. Társadalomkritika és identitásvesztés ezúttal is kéz a kézben jár, a kezdetben hipnotikus lassúsággal hömpölygő cselekményen azonban végül eluralkodik az adrenalintól duzzadó thriller-szál.

(Ki)fulladásig – Clark Gregg: Choke / Fulladás

2009. február 24. – írta Csoma Emőke

Bevallom, közel érzem magamhoz az antihősöket, mondhatni kedvelem őket. Esetlenek, nem találják a helyüket, gyakran önző dögök, már-már betegesen gyávák, és ritka, hogy a velük történt szerencsétlenségek ellenére egy fikarcnyit is változnának – akárcsak mi magunk.