Bevallom, közel érzem magamhoz az antihősöket, mondhatni kedvelem őket. Esetlenek, nem találják a helyüket, gyakran önző dögök, már-már betegesen gyávák, és ritka, hogy a velük történt szerencsétlenségek ellenére egy fikarcnyit is változnának – akárcsak mi magunk.

Clark Gregg legelső filmje, a Chuck Palahniuk azonos című regénye alapján készült Choke (a könyv magyar címe Cigányút) maga az antihősök paradicsoma. E földi paradicsom Ádámja pedig egy szexmániás fickó, Victor Mancini (Sam Rockwell), aki akarva-akaratlanul minden idegen nőt a magáévá tesz: (ha már a Bibliánál tartunk) ahogyan Mózes kettéválasztotta a tengert, úgy nyílnak meg a női lábak Victornak is, akinek minden adottsága megvan ahhoz, hogy kitűnő „egymenetes” partner legyen. Tudja magáról, hogy beteg, csoportterápiára is eljár – gyógyulni mégsem akar. Legjobb barátja is „beteg” – keze állandóan a nadrágjában matat. Ferdeségei mellett Victor igen érdekes módon keresi kenyerét: színvonalas éttermekben színlel fulladást, közben dúsgazdag megmentőjére várva, aki majd élete végéig felelősnek fogja érezni magát és gondját akarja viselni – anyagilag. A szélhámoskodás mellett a Williamsburg gyarmati élményparkban dolgozik, így tudja fenntartani saját magát, és így tudja fizetni Alzheimeres édesanyja, Ida (Anjelica Houston) méregdrága magánklinikai kezeléseit. Victor minden áldott nap meglátogatja Idát, ám az asszony egyáltalán nem ismeri fel fiát. Javulásra semmi esély nem mutatkozik, egészen addig, amíg fel nem tűnik a csinos doktornő, Paige Marshall (Kelly Macdonald), aki felajánl egy kísérleti módszert Ida megmentésének érdekében: Victor meg kellene termékenyítse a doktornőt, hogy majd az embrió segítségével meggyógyíthassák édesanyját.

Ahhoz képest, hogy ez Gregg első filmje, kellemes kis darabra sikeredett, ám több helyen is ordít róla a felületesség: a Choke egy olyan alkotás, amely percről percre kérdéseket generál a nézőben, de gyakorlatilag egyikre sem ad választ. És nem azért nem ad választ, mert nem létezik válasz, hanem mert szemérmetlenül megfeledkezik rólu(n)k, valószínűleg csupa olyan nézőre számítva, akik a regényt is olvasták. Megismerjük Victort és az ő legintimebb problémáit, megismerjük Idát és az ő teljes kilátástalanságát. Flashbackeken keresztül még közös múltjukba is bepillantást nyerünk, ami újabb és újabb kérdéseket vet fel a jelenükkel kapcsolatban – kik is ők valójában egymásnak? Ők képviselik a zsákutcát, a drámát, nekik nincs kiút. Mellettük ott van az élménypark és az ott dolgozók – ők képviselik a „normális” életet (noha Victor is ott dolgozik), a vígjátékot és ezt a két síkot igen nehéz összeegyeztetni, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. A történet megköveteli a csavarosságot, de az nem feltétlenül kellene azt jelentenie, hogy olyan csavart is bele szabad vetni, amelyiknek gondok vannak a menetével. Márpedig itt nagyon kisiklik a dolog…

Filmileg nem nyújt túl sok újdonságot a Choke, és az sem segít rajta túl sokat, hogy csordultig tömött már oly sokat látott és hallott klisékkel. Például egyáltalán nem találtam túl egyedi megoldásnak azt, ahogyan Victor kényszeres szexmániája megnyilvánul: minden egyes kívánatos és kevésbé kívánatos nőszemélyt meztelenül lát egy-egy pillanat erejéig. Ilyent már jó párszor láttunk, és nehéz elhinni, hogy pont egy terebélyesebb, idősödő apáca hozná ki belőle a vadállatot. Aztán meg ott van az a rettentően olcsó és felesleges megoldás, hogy a film utolsó három percében a néző szájába rágjuk az előző kilencven perc tanulságát, nehogy valaki ne értette volna meg („mindegy, hogy merre ugorsz, csak ugorj!” – nagyon egyedi). A film zenéje is enyhe csalódásként hatott – túlságosan a háttérbe szorult, egyáltalán nem bontakoztatták ki, pedig lett volna rá lehetőség és igény. Ezért kár volt az amúgy zseniális filmzeneszerzőt, Nathan Larsont felkérni, hiszen néhány prüntyögést leszámítva semmi sem érvényesül belőle.

A film legkiemelkedőbb pontja talán maga Sam Rockwell, aki nemcsak piszkosul jóképű, hanem rendkívüli színész is – ezt az utóbbi években több ízben is bizonyította (Frost/Nixon, Snow Angels, Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford stb.). Az amúgy eredetileg színészként tevékenykedő rendező is feltűnik saját filmjében, és Rockwellen kívül mindenkit lejátszik a celluloidról. Bár maradna a kaptafánál…