Azon kémfilm-rajongók, akik a legutóbbi JB-inkarnációkból (James Bond és Jason Bourne, meg persze Jack Bauer) hiányolták a brutalitás és a realitás által elnyomott öltönyök-szép autók-még szebb nők részeit a titkosügynökségnek, most fellélegezhetnek: a posztmodern popkultúra meglepően nívósan készített egy vélhetően folytatásokat is szülő, aktuális témákat is felvető kémfilmet, amiben ugyanakkor a realitás és a brutalitás is talpig elegáns.
A kémfilmek sorsa nagyon sokban emlékeztet a képregényfilmekére: elég régen létező műfajokról van szó, általában népes rajongótáborral, az őket „kiszolgáló” filmek pedig jelentős minőségbeli fejlődésen estek keresztül az utóbbi évtizedben. Daniel Craig realisztikusabb, brutálisabb Bondja legalább annyira különbözik komolyan vehetőség szempontjából a Pierce Brosnan játszotta előző 007-től, amennyire Christian Bale hörgős hangú Batmanje különbözött a denevér-mellbimbós Clooney-étól. A rajongótáborok egy része pedig örömmel fogadja, hogy végre eléggé komolyan veszik imádott történeteit, a másik része viszont mindig siránkozik, hogy a realisztikusabb megközelítés kiveszi a szórakoztató elemeket, a csillogó autókat és kütyüket.
A Kingsman egy meglepően jól sikerült próbálkozás a műfaj kiegészítésére, nem válik soha paródiává, legalábbis soha nem annyira, hogy azt ne elegánsan tegye. A történet nem túl bonyolult, amolyan klasszikusan bondos: a gazdag gonosz meg akarja ölni az emberiség nagyrészét, de az utolsó pillanatban megérkezik a (frissen kiképezett, erkölcsös) hős, elegáns öltönyben és jópofa egysorosokkal, és megmenti a világot, meg persze a nőt.
Az önreflexió viszont jót tesz a klasszikus történetnek, és ahogy a képregényfilmeknél a Kick Assnek sikerült, úgy lesz a Kingsman műfajának egyszerre egy remek példánya és paródiája is (noha maga is képregényként kezdte). Ez az titkosügynökség egy szabászat alatt megközelíthető, golyóálló öltönyöket és esernyőket gyárt tagjainak, a techguru neve nem Q, hanem Merlin, a főnök nem M, hanem Arthur, a világ megmentéséért pedig a hős ügynök elnyeri a méltó jutalmát egy nőtől (csak ez már talán többet takar egy csóknál).
A főgonosz személye sok esetben fontosabb egy kémfilm (vagy szuperhősfilm) esetében, mint a hősé. A hős örök, az általa felvállalt értékek is alig változnak a világgal (a főszereplő Eggsy elvárható módon nem öli meg a kiskutyát, amikor az ügynökség arra kéri, mert hát milyen hős az olyan, aki kiskutyát öl?), a gonosz viszont örökös átalakulásban van, attól függően, hogy éppen mi a legfenyegetőbb valós veszély a világban. Ma már mosolygunk a régi James Bond-filmek divatjamúlt főgonoszain, az őrült tudósokon, és olyan gonoszra vágyunk, aki a mai kor problémáit tematizálja. A régi hősök lézerekkel és atombombákkal szállnak szembe, a maiak a globális felmelegedéstől és az elektronikus katasztrófáktól mentik meg a világot. Az eme katasztrófákat előidéző gonosz személye a film egyik legfontosabb pontja, a filmkészítők pedig ebben az esetben is nagyszerűen castingoltak, Samuel L. Jackson pösze és vértől rettegő vállalatvezetője egyszerre szórakoztató paródiája a színésznek, és egy valódi kortárs gonosz-inkarnáció: mindenkit agresszívvé tevő SIM-kártyák használatával akarja megritikítani az emberiséget, mert filozófiája szerint a bolygó már nem képes ellátni ekkora számú embert.
Orbitális színészi alakításokat persze senki ne várjon itt, a nagy öregek (SLJ mellett Colin Firth, Mark Strong, Michael Caine) remekül szórakoznak, a fiatalok (Taron Egerton, Sophie Cookson) aranyosan próbálkoznak, szerencsére a forgatókönyv nem is követel meg ennél többet. Külön kiemelendő a film harcjeleneteinek remek koreorgáfiája, a készítők igényessége és műfaj iránti tisztelete leginkább ezeken a részeken mutatkozik meg: szórakoztatóan, jól kidolgozottan építik fel az ököl- és lőfegyverharcokat, nem tesznek gyomorforgatóan fájdalmassá minden ütést, viszont szinte dzsekicsenesen kreatív és látványos minden egyes elhulló ellenfél kiiktatása (a film közepén zajló csatajelenetnél pedig legalább ötvenen esnek áldozatul ily módon).
Ritkán termel ki az önmagát újra és újra feldolgozó Hollywood egy ilyen szórakoztató kollázst: a néző minden egyes elemét ismeri, mégis örömmel adja át magát az igényes és önfeledt szórakozásnak, kiváltképp, ha az adott műfaj rajongója. Az Avengers már megtette a maga dolgát a képregényfilmekkel, a Kingsman pedig hasonló önfeledtséggel, és megfelelő mennyiségű önreflexióval teszi ugyanezt a kémfilmek között.
