Senki nem tett annyit annak érdekében, hogy legyen valami elképzelésünk arról, milyen is egy igazi angol gentleman, mint a nemrég elhalálozott Sir Roger Moore. Nem csak Magyarország, illetve az anno kerítéssel elzárt szocialista tömb lakóit világosította fel erről, hanem megjelenésével, viselkedésével és az ehhez szorosan tartozó angolos humorával még honfitársainak is például szolgált. 89 éves volt, és vele együtt a brit birodalom utolsó szimbolikus letéteményesét kísérhetjük utolsó útjára. (A Moore-t példaképének tekintő Michael Caine ugyanis eredetileg egy cockney – az Alfie-ban pont ezzel futott be 1966-ban.)
Bár a megtisztelő lovagi rangot és a vele járó Sir előtagot humanitárius missziós tevékenységéért adományozta neki a királynő 1999-ben, a brit filmipar ezt a pályafutása elején megelőlegezte neki, már egy 1958-as szerepében. A brit televízió akkor indította útjára ugyanis a Moore karrierjét beindító Ivanhoe című sorozatot. A fekete-fehér, történelmi alapokon nyugvó, Walter Scott (szintén Sir) regényéből készült adaptáció jóképű hőse már akkor meghódította az angol hölgyek szívét, és filmbeli tetteivel könnyedén kivívta a világháborúban megedződött brit férfiak szimpátiáját is. (Magyarországon a sorozat csak később lett sikerre futtatva, ami nem csoda, hiszen az első televízióadás csak 1957-ben, kísérletképpen indult el, és az is Kádár első, május 1-jei beszédét mantrázta.)
Az egybeszabott Englishman
Na de, hogy ne rohanjunk olyan sebesen előre, Moore, mielőtt az Ivanhoe-val kiérdemelte volna a tévénézők szeretetét, és komolyabb ismertségre tett volna szert, próbálkozott számos tevékenységgel. Ne feledjük, háborús időszakban volt kamasz, és ilyenkor gyorsabban válnak felnőtté az emberek. Ennek megfelelően Moore mint kitűnő hazafi eltöltött néhány évet a hadseregben, dolgozott grafikusként, és adottságait kihasználva fotómodellkedett is. Ide lábjegyzetelendő, hogy arca szabályosságát sértő anyajegye miatt több ízben próbálták rávenni a plasztikai műtétre, de ebbe – akárcsak Cindy Crawford vagy Robert De Niro – soha nem egyezett bele, így a későbbiekben ez a „szépséghiba” a védjegyévé is válhatott.
Moore a pályakezdés időszakában hiába dolgozott együtt Amerikában olyan nevekkel, mint Rod Steiger, David Nieven, Lana Turner, a Metro-Goldwin-Mayer stúdió nem volt elégedett a munkájával, ezért felbontotta a vele kötött szerződést. Ám a sors kegyes volt hozzá, és ily módon juthatott az imázsalakítás első lépcsőfokának számító brit tévéfilmsorozat, az Ivanhoe címszerepéhez.
A történet szerencséjére nagyon angol. Oroszlánszívű Richárd hű alattvalója hazaérkezik a Szentföldről, és azt látja, hogy hitszegő nagyurak és azok vazallusai randalíroznak és sanyargatják a népet az országban, míg a király a hit védelmében épp messze földön „gyepálja a pogányt” és fordítva; hősünk, több se kell neki, kivont karddal azonnal a nép védelmére kel. (Azóta természetesen láttunk ilyet már ezerféle feldolgozásban, a laza sörényű Kevin Costner bájolgásától kezdve – Robin Hood: Prince of Thieves – Rowan Atkinson sziszegő humorú bénázásáig – The Black Adder.) Ne feledjük, az Ivanhoe forgatása idején a háború után vagyunk, a brit oroszlánnak még fogfájdalmai vannak, és szügyön is rúgták. Azaz a brit birodalom a második világháború után éppen szétesőben van, szüksége van a dicső múltat idéző hősökre.
Az Ivanhoe népszerűsége után egy újabb televíziós sorozat következik, immáron a Warner Brothers felkarolásával, az 1959-60-ban futó The Alaskans. (Ennek nincs magyar fordítása, de a cím sok tisztázatlan kérdést nem hagy maga után.) A sorozat a nagy alaszkai aranyláz korszakába repít bennünket, ahol tombol a zimankó és ember embernek farkasa, mi több, a farkas is az embernek farkasa, ami lehet, hogy még kínosabb.
Mindenesetre a televíziózás hőskorát éljük. Mivel ezzel az aranyásással már Chaplin is elparádézott egy ideig, a hómezőkről mi nyugodtan más tájakra térhetünk. Példának okáért átélhetjük akár a western hőskorát is, így jutunk el az 1961-62-es Maverickhez. Moore itt kihasználja a brit angol adta lehetőségeket – direkte nem írok akcentust, hogy ne váltsam ki a nyelvészek azonnali felhördülését. (Tudniillik hogy az nem akcentus, hanem maga a nyelv.)
A lényeg, hogy Moore itt mint egybeszabott Englishman jelenik meg, egy javarészt amerikai nyelvi környezetben. Ebben a sorozatban James Garner osztja a lapokat mint Bret Maverick, és aki látta a hasonló című filmben blattoló Mel Gibsont, az emlékszik rá, hogy ha kicsi a tét, akkor majd’ minden kedv sötét. Moore ebben a Warner Brothers-produkcióban James Garner brit ajkú unokatestvérét játssza, és itt már azonnal látható Moore-on, hogy jócskán benne van a pikszisben. Televíziós karrierje tör felfelé, egészen az égig, hogy majd Angyallá válva (Az Angyal – The Saint) 1962 és ’69 között mindenkit lebájoljon a lábáról mint Simon Templar.
De mielőtt elkezdenék lelkendezni azon, hogy Templar már egy előtanulmány a későbbi James Bond-megformáláshoz, szemügyre venném, hogy a színész hogyan boldogul a mozifilmek világában. Vegyük is sorra. Az 1957-es Diane volt az a film, amelynek csúfos bukása miatt gellert kapott Moore karrierje, bár ezzel párhuzamosan végül is a rohamosan terjedő televíziós népszerűsége az egekbe trambulinozta őt. Meg kell jegyeznünk, a Diane kosztümös mivolta ellenére sem volt egetverően izgalmas történet, holott a főszereplő Moore-t még egy emse is az agyarára tűzte, természetesen nem büntetlenül. Mondjuk ez számos történelmi ihletettségű történetben már eleve baljós előjel. (Ha csak a hazai történetírásra támaszkodunk, eszünkbe juthat Imre herceg hasonló kalandja a vadkannal, meg az, hogy a korona koppányi ágon öröklődött tovább. Szóval kereszténység ide vagy oda, majd minden felesleges volt, és Szörényiék másképp is befejezhették volna az István, a királyt. És akkor szegény Zrínyiről még nem is beszéltünk...)
Az Ivanhoe sikere után szintén egy kosztümös film következik, A csoda (The Miracle) címmel. Az 1912-es némafilm remake-je a napóleoni háborúk idején játszódik, és Moore természetesen brit alattvalót alakít, Michael Stuart kapitány személyében. A film sztereotipikus ábrázolásmódja némileg abban merül ki, hogy Guido szerepét pedig Vittorio Gassmanra bízták, feltételezem, azzal az elgondolással, hogy egy angol játsszon angolt, egy olasz meg olaszt, esetleg cigányt (mint jelen esetben). A film legnagyobb értéke Elmer Bernstein zenéje, aki önmagában is komoly szaktekintély (többek között neki köszönhetjük A hét mesterlövész dallamait), ezért nem ér összekeverni Leonard nevű, még híresebb névrokonával. Ezt követi egy 1939-ben, Belga Kongóban zajló szerelmi történet, a Rachel Cade bűnei (The Sins of Rachel Cade), amelyben Moore Angie Dickinsonnal enyeleg, miután el is érkezünk az igazi womanizerhez, Simon Templarhoz, azaz az Angyalhoz.
Minden lében egy Angyal
Az Angyal 1962 és ’69 között a brit slágerlistát is vezette a sorozatok terén. Nem beszélvén arról, hogy a hetvenes években a magyar tévénézők körében is kihagyhatatlan programnak számított a kádári Magyarországon. Ezek még azok az idők voltak, amikor nem volt minden háztartásban tévékészülék, így a jó szomszédok igyekeztek kalákába gyűlni azoknál a tehetősebbeknél, akik megengedhették maguknak ezt a luxust, így össznépi tévézések alakultak ki az angol krimi hetenkénti megtekintése örvén.
A sorozat egyrészt fordulatos mivolta miatt volt érdekes, másrészt megnyikordult és résnyire kinyílt a legvidámabb barakk ajtaja, a keskeny résen pedig beóvakodott egy kis nyugat. Azaz menő sportkocsik, divatos nők, elegáns férfiak, és persze a fegyverek, amiket a főhős egy csavarintással megkaparintott ellenfeleitől, mielőtt egy válldobással a földhöz teremtette volna őket. Roger Moore makulátlan eleganciája, csibészes humora és ellenállhatatlan sármja ikonikussá tette hát a megformált hőst nemcsak a széttagolt világ nyugati felén, hanem nálunk, a keleti fertályon is. Érdekességként megjegyzendő, hogy a sorozatból a színész kilenc epizódot maga rendezett. Ahogy említésre méltó az is, hogy a főszerepre eredetileg az előző korosztályból való, de úriemberi ábrázolásmódjában szintén egyedülálló David Niven lett volna a befutó, ám ő inkább A Rózsaszín Párducot (Pink Panther) választotta. Majd Niven után az akkoriban feltörekvő Patrick McGoohan jött volna még számításba, aki bunkó nőfalónak találta a karaktert, ezért elutasította, akárcsak az első James Bond-filmre, a Dr. Nóra való felkérést is. Így, mint tudjuk, Sean Connery lett James Bond első megszemélyesítője. (Mr. McGoohan pedig valószínűleg örökre beírta a nevét a Wikipédia ’önsorsrontók’ szócikkébe, de lehet, hogy pechfógelsége miatt még onnan is kimaradt.) Az Angyal-sorozat sikerén felbuzdulva a gyártók egy egész estés játékfilmet is legyártottak 1968-ban, Az Angyal elrablása (The Fiction-Makers) címmel, szintén sikerrel.
Moore két évvel később, 1970-ben forgat újra nagyjátékfilmet, méghozzá egy thrillert, Lélekszakadt hajsza (The Man Who Haunted Himself) címmel. Ebben egy tudathasadásos szereplőt játszik. Akkortájt az efféle témaválasztás már önmagában nyerőnek számított. (Főleg, hogy 10 éve Hitchcock már a frászt hozatta mindenkire Anthony Perkinsszel.) Azóta, a pszichológia fejlődése következtében, ma már plusz adalékokkal kell felturbózni az efféle történeteket, lásd a Homeland című sorozat gyógyszereken élő főszereplőnőjének bipoláris személyiségét.
Az Angyal utolsó évadának egyik epizódjában (The Ex-King of Diamondban) Moore kap maga mellé egy vagány amerikait, Stuart Damont, akivel a kettőse akkora sikert arat, hogy az ITC producerei az ötletet egy új, önálló sorozatra puffasztják. Moore-nak így egy új amerikai partnerrel (aki nem Stuart Damon) az oldalán, az 1971–72-es Minden lében két kanálban (The Persuaders!) megint csak maradandót sikerül alkotnia. Azaz tovább folytatódik az elegáns, jó humorú és keményöklű férfi imázsának építése.
A megformált karakter egy angol élvhajhász főnemes, Lord Brett Sinclair, aki arra van kényszerítve, hogy egy valamikori amerikai utcagyerekből lett iparmágnás tőzsdecápával, Danny Wilde-dal (Tony Curtis) egyetemben különféle bűnügyeket derítsen fel és oldjon is meg egy nyugdíjazott bíró atyai parancsait követve. Kettejük szocializációs különbségekből fakadó humoros rivalizálása a sorozat jól működő motorja. A két karakter erőssége továbbá, hogy Moore a legfelsőbb osztály angoljának választékosságával nyilatkozik meg, míg Curtis saját bevallása szerint is egy magyar akcentussal megspékelt bronxi angolt próbál produkálni. Ez a fontos adalék sajnos nem tudott átcsusszanni a szinkron szűrőjén, de minden más tekintetben Magyarországon is működött a film, és így napos időben a határ menti partiumi lakosság is megvidámodhatott hetenkénti ötven percre.
Láng József a népszerűsége fő okozójának azt tekinti, hogy Roger Moore szinkronhangja lehetett – pedig egyébként kiváló epizodista. Ezt számtalanszor bizonyította már magyar filmben, mint ahogy az sem véletlen, hogy több mint ötven éve a budapesti József Attila Színház megbecsült tagja. Mégis leginkább szinkronszerepei miatt ismerik. Ő Roger Moore nem hivatalos magyar hangja a kezdetektől fogva, de repertoárja igen széles skálán mozog, rajzfilmfigurákon keresztül egészen az autókig vagy kompjúterekig. (Lásd a Knight Rider című sorozatot.) Moore azonban azok közé a színészek közé tartozik, akiket, megkockáztatom, nem nagyon lehet magyarítani, hiszen magát az ősi arisztokrata angolságot személyesíti meg.
A kém, akit szerettünk
Ebből az arisztokratizmusból táplálkozik Bondjának megformálása is. Connery alakításával ellentétben (amelynél egy pillanat erejéig elfogadom Patrick McGoohan már említett érvét) a Roger Moore-féle Bond sokkal szelídebb. Nem egy bodybuilder arroganciája járja át. Nem mintha a Moore által játszott karakter nem tudna nagyot ütni vagy leteperni egy nőt. De ezeket a stílusjegyeket sokkal cizelláltabban, arisztokratikusabban hozza elő. A „Bond-girl”-ök nem a fizikai erejétől és állhatatosságától alélnak el, hanem megnyerő modorától és sármjától, mely a szerelmi légyottot mint egy lehetőséget csillantja meg. Ebben az esetben nem egy Connery-féle dúvad „dönti meg” őket, hanem a nők döntenek arról, hogy mit is szeretnének tenni. Mondanom sem kell, nem tudnak ellenállni a Moore-Bond vonzerejében rejlő kísértésnek.
Persze minden generációnak megvan a saját James Bondja – ahogy nekem is. Jómagam is elnyúztam pár videokazettát ennek a rajongásnak a bűvöletében. Azaz még mindig némi nosztalgiával gondolok vissza a fekete sávban feliratozott Roger Moore-os kópiákra. Részben azért is, mert a nyolcvanas évek második felében ezek a filmek számítottak exkluzívnak, hiszen az akkori akció- vagy háborús filmek általában pár helyszínen játszódó gépfegyver-darálások voltak, míg ezek a Bond-filmek a világ különböző festői részeire kalauzoltak el bennünket. Ez manapság persze már szinte minden akciófilmre igaz, de akkoriban különlegességnek számított, azaz szembeötlően csak a Bond-filmek sajátja volt.
Másrészt azért is voltak vagányak ezek a filmek, mert a kor legmenőbb divatja tükröződött rajtuk. Engem nyilván gyerekként a technikai kütyük nyűgöztek le akkortájt. A kétéltű Lotusba beépített rakétavető például csodával ért fel. Ne feledjük, a szüleimnek akkortájt sikerült Trabantról átváltaniuk Skodára. Ami, jelzem, nem számított kis teljesítménynek akkortájt. De anyám például a nyugati városokért, tájakért és ruhákért rajongott ezen filmekben.
Harmadik, amit kiemelnék, a Bond-filmekben fellelhető humor – ez a Moore-féle figurára hatványozottan érvényes, az ő humora a Conneryével ellentétben kifinomult.
Negyedszer, és nem akarok túlságosan didaktikus lenni, de tökéletesen levehető történelmi és politikai korlenyomatot kapunk ebből a hét Bond-filmből, amelyekben Moore játszik: az amerikai versus szovjet pólusú világrend fagyosságától a hidegháborús viszony lassú olvadásáig, azaz az 1973-as Élni és halni hagynitól (Live and Let Die) az 1985-ös Halálvágtáig (View to Kill). A kor mentalitása egyéb tekintetben is tükröződik bennük, vagyis látható, hogy akkor még nem volt divatban, hogy harcos aktivisták összevonják a szemöldöküket, ha a nők vagy különböző társadalmi csoportok felett nem nyílt azonnal ki a polkorrektség védőernyője.
Moore Bondja mondhatni az én személyes, a kor és a habitus által rám szabott akkori ízlésemet tükrözi, ma már némi nosztalgiával párosítva. Elhiszem azt, hogy a mostani generációt már megmosolyogtatni sem tudnák ezek az alkotások, hiszen nekik is megvan a saját James Bond-színészük. Nem beszélvén arról, hogy a producerek már a kezdetektől kínos műgonddal igyekeznek vigyázni arra, hogy minden generáció magához illő sikkes Bondot kapjon.
A Moore által megformált Bond-figura egyformán kiforrott mondhatni majd' mind a hét filmben, amelyben övé a címszerep. Apró nüanszok csak, amik árnyalják a titokzatos múltú karaktert, példának okáért akad olyan epizód, ahol Bond a felesége sírjánál rója le kegyeletét, mielőtt nekiveselkedik megmenteni a világot. De körülbelül csak ennyi.
Az 1973-as Élni és halni hagyni a nyolcadik hivatalos James Bond-film, ebben veszi át Moore a staféta-Walter PPK-t (a brit titkosszolgálat rendszeresített maroklőfegyverét) az első hivatalos James Bondtól, Sean Connerytől, hogy precíz lövésekkel maga védje több mint tíz éven át a korona becsületét.
Az Élni és halni hagyni megdöbbentő érdekessége, ami miatt többször is lelkendezve visszapörgettük a szalagot, hogy a történet a magyar ENSZ-delegált beszédével kezdődik, azaz akcentus nélküli ékes magyar nyelven szólal meg először Roger Moore-os Bond-film. Egyébként a követet Vernon Gábor magyar származású színész alakítja, akinek ha belepillantunk az életművébe, láthatjuk, hogy a brit filmekbeli magyar szereplő a specialitása, de elboldogul minden keleti blokkban sínylődő ember szerepével. Később még a Polipkában (Octopussy) is feltűnik majd, egy valamivel közelibb felvételen.
Továbbá felbukkan a film USA-ban játszódó részében egy igazi tahó redneck-zsaru, aki az ottani sztereotípiákhoz híven végigcsulázza a filmet bagolyköpetnyi dohányadagokkal, amik némileg a humor forrásának számítanak, ha azzal Roger Moore eleganciáját hivatottak a szerzők ellenpontozni. (A Clifton James által megformált szereplő segítőtárs formájában visszaköszön a következő James Bond-moziban is, úgy, hogy pizsamanadrágban és tangapapucsban éppen nyaralását tölti, de amint balhészagot orront, simán beszáll majd a hajcihőbe.) A film zenéjét egyébként Paul McCartney szerezte és természetesen George Martin hangszerelte, igen prímán. Ezt később szintén Live and Let Die címmel a Guns N’ Roses gyorsította trappolósabbra, hogy a fiatalabb nemzedékben is felidézzek valami kapcsolódási pontot. Bár lehet, hogy ezzel megint lekéstem róluk – hiszen kit érdekel ma már a Guns N’ Roses. (Engem se.)
Két évvel később, 1974-ben jön ki Moore második Bond-filmje, Az aranypisztolyos férfi (The Man with the Golden Gun), amiben a főgonoszt Christopher Lee alakítja, ő ugyanis az aranypisztolyos férfi, polgári nevén Francisco Scaramanga. Emlékezetes képek maradnak meg az emberben kettejük párbajáról, ami többek között egy tükörteremben is folytatódik. Scaramanga segítsége egy Nick Nack nevű ’törpe’ (amit, hála a mostanság a Trónok harcában brillírozó, szintén ’kisnövésű’ Peter Dinklage filmbeli megnyilatkozásainak, polkorrekt módon leírhatok anélkül, hogy izzadságos keresgélésbe kellene fognom a ’kis ember’ szinonimái között), akit az akkoriban igen népszerű sorozatszínész, Hervé Villechaize alakít.
Az 1977-es A kém, aki szeretett engem (The Spy Who Loved Me) annyiban tér el markánsan a többi Bond-filmtől, hogy felbukkan benne a Vasfogú (angolul Jaws, ami mellesleg Spielberg Cápájának is az angol címe). A Richard Kiel által megszemélyesített ellenfél már eleve a termetével is tekintélyt parancsoló jelenség, ám a szerep kedvéért a Kiel szájába épített fémfogsor majdhogynem szuperhősi képességekkel ruházza fel. (Ő is vissza fog térni majd a Moonrakerben már mint megjuhászodott segéderő, vagyis aki a film elejéhez képest rapid jellemfejlődésen megy majd keresztül.) Hangsúlyoznom kell azt is, hogy a „Bond-girl”-ök generációja egy új szakaszba érkezett Barbara Bach felbukkanásával, aki itt egy szovjet kémnőt alakít. A kém, aki szeretett engem női szerepköre végre nem csupán abból áll, hogy modelltestű naivák tágra nyílt szemmel pillognak, hanem végre láthatunk igazi jellemábrázolást is. Megjelenik a nő, aki észben, ügyességben, rátermettségben is méltó párja Bondnak. Kettejük románca ezért is felnőttes és egyenrangú kapcsolat, végre.
A kb. szokásos pár évre rá, 1979-ben kijön a már említett Moonraker. Elsődleges érdekessége, hogy míg az előző fejezetekben lakatlannak hitt szigetkomplexumban, víz alatti városban bújt meg a gonosz, most nem átallott az űrbe költözni. Ebben az estben a Bond-girl nem a KGB-nek, hanem a CIA-nek dolgozik Corinne Cléry megformálásában, aki nemcsak hogy meglehetősen csinos és okos, hanem még egy űrrepülőgép elvezetésére is kész. Mondjuk ez a film szerint nem tűnik túl bonyolult feladatnak, de akkor is. A film egy jelentős része így nyilván stúdiófelvétel, melyből kiemelkedik a több percig tartó jellegzetes hangú lézerharc, ami mára már muzsika füleimnek, hiszen a Csillagok háborújában és a G. I. Joe-ban is csak úgy szürcsölte a hallójáratom a lézereffektek zenei szivárványát. Továbbá ne feledjük, amit már említettem, hogy a Vasfogúnak nem kis szerepe lesz a megmenekülésben, de nem akarok túlságosan spoilerezni, mert mostanság nem illik.
Az 1981-es Szigorúan bizalmas (For Your Eyes Only) egy apró adalékkal közelebb enged a következtetésben Bond családi körülményeit illetően. Erre már egyszer utaltam. A kezdő képsorokon ugyanis Bondot a felesége sírjánál láthatjuk, tehát végre kiderül, hogy özvegy, azaz nem volt mindig nonkomformista. De hogy továbblépjünk a régi asszony homályos emlékétől, a filmben szereplő Bond-girlt ebben az esetben egy archeológus, Carole Bouquet alakítja, aki már a vágy titokzatos tárgya volt Luis Buñuel filmjében is. Ami, lássuk be, nem semmi.
A Polipka (Octopussy) 1983-ban debütál, és megjelenik benne a magyar televízióban akkoriban futó népszerű sorozat sztárja, ’a tenger tigrise’-ként is aposztrofálható ’Sandokan’, azaz Kabir Bedi is. Ebben a részben láthatjuk egy női kommuna működését, és azt is szemrevételezhetjük, hogyan is néz ki egy igazi vagy hamis Fabergé-tojás. A történet kerete egyébiránt az enyhülés politikája, illetve azok a radikális erők, melyek megpróbálják ezt a folyamatot megállítani. A renegát szovjet Orlov tábornokot még a mértékletes Gogol tábornok (mily egyedi orosz nevek) sem tudja kellőképpen visszafogni, ezért kell közbelépnie Bondnak. Ellenkező esetben kitörne a nukleáris katasztrófa, mint ezt egy hatalmas térkép is bizonyítja, melyen fel vannak tünteve mind a kelet-európai országok, még természetesen vörös színnel. A feladat elvégzésében segít neki Milos Colombo szerepében Hajím Topól, aki Tejve, a tejesemberként szerzett hírnevet magának, azonban most nem a háztetőn hegedül, hanem legfőbb ellenlábasának, Kristatosnak húzza el a nótáját.
Az utolsó Moore által hozott Bond-mozi, a Halálvágta (View to Kill) kissé blazírt módon az 1978-as Brazíliai fiúkat és persze Gregory Pecket juttatja az ember eszébe. A genetikai csodagyerekek leggonoszabbika itt például a szuperszőke Christopher Walken lesz, akinek hagymázas nevetése azóta is a fülemben harsog. No és persze ha akarnám, sem tudnám kitörölni emlékezetemből az extravagáns kinézetű Grace Jones félelmetes pumavicsorát. Itt ő a negatív főhős megvezetett segédereje, de a Vasfogúhoz hasonlóan a végén ő is megtér.
A Roger Moore-brand: osztályon felüli
A Bond-filmek forgatási szüneteiben persze készültek még filmek a népszerűsége csúcsán lévő sztárral. 1974-ben kijön példának okáért Az aranybánya (Gold), mely sikeres filmnek számított a maga korában. A Wilbur Smith tollából kipattant történetben Moore egy bányamérnököt alakít, aki egy Johannesburgban működő aranybányát próbál megvédeni egy nemzetközi kartell mesterkedéseitől, úgy, hogy közben megpróbálja megóvni szerelmét. Ugyanaz a női partner (Susannah York) köti össze a filmet az 1975-ös sokatmondó című vígjátékkal, a Szerelmi hadviseléssel (That Lucky Touch). Majd ezt A szicíliai kereszt című olasz maffiafilm követi 1976-ban. Ugyanekkor Moore Sherlock Holmes bőrébe bújik (Sherlock Holmes New Yorkban), de nem tudja hozni azt a Jeremy Brett-féle sápatag morfinista agytrösztöt, aki még Doyle-t is meglepte volna játékával. A Kiálts az ördögre (Shout at the Devil) is szintén 1976-ban jön ki. Még mielőtt megvádolnánk a filmet, hogy azonos című számával Mötley Crue nagyobbat dobbantott, be kell látnunk, hogy nem igaz, hanem csak az, hogy ugyanakkorát. Az iszákost alakító Lee Marvin mellett ismét egy angol gentlemant láthatunk, aki az első világháború idején, Afrikában nyit egy privát hadszínteret.
1978-ban sem távolodunk el Afrikától, csak a partner itt a szintén tintás Richard Burton. A Vadlibák (Wild Geese) egy hányatott sorsú zsoldoscsapat története, azaz háborús dráma a javából. A Műgyűjtők és kalandorok előnyben (Escape to Athena) című 1979-es film remake, és történetét illetően szegről végről rokon a Kelly hőseivel (Kelly’s Heroes), illetve a George Clooney által fémjelzett Műkincsvadászokkal (The Monuments Men), de igazi érdeme többek között az, hogy Roger Moore itt végre nem angol uniformisban díszeleg, ehelyett második világháborús német egyenruha van rajta. Akárcsak majd a ’80-as Tengeri farkasokban (The See Wolves), de itt már ez csupán az álca részeként, hiszen David Nivennel és Gregory Peckkel ismét a brit erőt és bátorságot testesítik meg, amint azon mesterkednek, hogy felrobbantsák a Goa szigetén lévő második világháborús német rádióadót. A szintén ebben az évben datált 25 millió fontos váltságdíj (North Sea Hijack) esetében két olajkitermelőt kell megmentenie az Északi-tengeren, az ellenlábast pedig a gyakoró elmebetegeket játszi könnyedséggel hozó Anthony Perkins alakítja. Majd a kört az 1981-es Ágyúgolyó futam (The Cannonball Run) zárja le egy időre; ebben az abszurd vígjátékban egy elég fergeteges szupergroup állt össze Jackie Chantól és Dean Martintól Sammy Davis Junioron és Burt Reynoldson át egészen Roger Moore-ig.
A rákövetkező években Moore figyelmét a James Bond-szerepek kötik le, hiszen az 1985-ös Halálvágtában már 58 éves, ami nem semmi. Miután szögre akasztotta a szmokingot, és a Halálvágta után kissé kifújta magát, 1989-ben Michael Caine-nel leforgatják a Telitalálat (Bullseye) című vígjátékot, amelyben mindketten kettős szerepet játszanak, de ki kell ábrándítsam azokat, akik arra gondolnának, hogy ezzel megközelítik mondjuk a Nincs kettő négy nélkül (Non c'è due senza quattro) színvonalát. Ami nagy kár, hiszen akár lehetett volna a kettősükben potenciál. Ezt követi majd a Tűz, jég és dinamit (Feuer, Eis & Dynamit), amiről már az is elárul valamit, hogy vígjáték, és az újraegyesülő németek készítették. Mivel a német humor, mint tudjuk, más káposzta, ezt mindenképpen intő jelként értelmezném. Ám az 1992-es Férfi a házban (Bed and Breakfast) egy egészen nézhető mozi a maga nemében, legalábbis Moore még mindig sármos, és a korának megfelelő szerepet kapott. Az egykoron szintén a kettőzöttséggel kacérkodó Jean-Claude Van Damme nem átallott tollat ragadni, és a befutását elősegítő Frank Duxszal közösen írt forgatókönyvet A kalandor (The Quest) címen. (Dux a Véres játékban – Bloodsport – saját élettörténetét elevenítette meg, és az akkor még spárgában közlekedő belga akciósztár ezt a kor kívánalmainak megfelelően elő is adta. A maga módján kultfilm lett belőle.) A kalandorban sajnos már nincs meg a meggyőzés dinamikája. Ezért bánom is, hogy sikerült belerángatni az egykori James Bondot egy ilyen időpocsékló vállalkozásba, mert sajnos nem állt jól neki.
Moore ezt követő filmes szereplései igazándiból az életmű tiszteletének kijáró gesztusfellépések voltak. Idősen is úgy tudta képviselni ugyanis a filmes, karitatív és magánemberi megjelenésével hozzá tartozó brandet, hogy az tényleg ikonikussá tette személyét. A sors mosolya, hogy legutóbb a JutalomJáték (The Carer) című magyar-angol koprodukcióban láthattuk. Kedélyes volt és elegáns, önmagát játszotta, önmaga volt. Halálával űrt hagyott maga után, amit nehéz lesz betölteni, sőt egy letűnt kor utáni űrt – melynek legfőbb erényei a stílus, a jó modor, a humor, a pontosság –, amit már nemigen lehet visszavarázsolni. Valami olyasmit, amire azt mondta az egyszeri angol, hogy klassz (class), első osztályú, vagy (ha úgy tetszik) osztályon felüli.
