A brit cenzorok sikeresen hárították a korszak trash-hullámát, így a szigetországot elkerülte például az exploitation-láz, a marginális azonban mégiscsak megtalálta a rendszer repedéseit és apránként beszivárogva tört utat magának. Az eredmény: a brit táj és általa a brit identitás minden korábbinál sötétebb arcát mutató horrorfilmek ciklusa.
A hatalom és az erőszak kéz a kézben jár. Erre figyelmeztet Shakespeare királydrámája, s ezt meséli el az előbbire csak halványan utaló orosz regény angol vidéki környezetbe helyezett adaptációja is, ebben a gyönyörűen filmezett, szenvedélyes, kegyetlenségében is lírai alkotásban.
Senki nem tett annyit annak érdekében, hogy legyen valami elképzelésünk arról, milyen is egy igazi angol gentleman, mint a nemrég elhalálozott Sir Roger Moore. Nem csak Magyarország, illetve az anno kerítéssel elzárt szocialista tömb lakóit világosította fel erről, hanem megjelenésével, viselkedésével és az ehhez szorosan tartozó angolos humorával még honfitársainak is például szolgált. 89 éves volt, és vele együtt a brit birodalom utolsó szimbolikus letéteményesét kísérhetjük utolsó útjára. (A Moore-t példaképének tekintő Michael Caine ugyanis eredetileg egy cockney – az Alfie-ban pont ezzel futott be 1966-ban.)
Nick Hornby legújabb bestsellere négy neurotikus találkozását meséli el London egyik kedvelt öngyilkossági helyszínén, pár perccel a végzetes lépés előtt. S noha a szereplők végül nem ugranak le, a film nagyot esik a szemünkben, ahogy képtelen egységes történetté kovácsolni a párhuzamos szálakat, és még a Breaking Bad-es Aaron Paul sem tud a meztelen mellkasánál többet felmutatni. Nem értjük, mi a nagy ügy a melodrámai kiindulópont mögött, de sajnos az idő pergésével egyre kevésbé érdekel.
A düh szüli a magányt, vagy éppen fordítva? A félelem összeköti vagy elválasztja az embereket? Mikor van az a pillanat életünkben, amikor visszafordíthatatlanul átbillen a mérleg, és már soha nem leszünk olyanok, mint amilyenek addig voltunk? Mi a hit? Megválható-e az ember? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszeget a Tirannoszaurusz másfél órában, látszólagos evidenciák által, de olyannyira felkavaróan, hogy a sablonosság eszünkbe sem jutna a hömpölyögve kibontakozó történetet nézve.
A második világháború Nagy-Britannia filmes kultúrájában is komoly változásokat okozott. A parlament irányelveket, követendő szempontokat szabott meg a stúdióknak, bizonyos tematikákat támogatva, másokat megtiltva a készülő brit filmekben. Ajánlott volt a következő kérdésekre felelő filmeket készíteni: „Miért harcol Nagy-Britannia? Hogyan harcol? Ha győzni akarunk, áldozatot kell hoznunk!”
Az angol film második világháborút követő „realista” irányzatának, az úgynevezett free cinemának és az azt követő new cinemának (csúfnevén: „kitchen sink cinema” [a konyhai mosogató filmjei]) gyökerei az előző részben tárgyalt olasz neorealizmushoz hasonlóan a háborút követő társadalmi krízisben, az átalakulásra való igényben rejlenek.
