Ultrablőd sztori keretében folytatódik a 2003-as Bond–Bean-párhuzam, amely csak nullaegész nulla hét százalékban váltja be a hozzá fűzött előzetes nézői reményeket. A Johnny English „második felvonása” agyonunt Bond-közhelyekkel bombázza a nézőt, aki jóval több „komédiai bónusz” reményében váltott jegyet a filmre, amely nem tudott (akart?) továbblépni elődje, Rowan Atkinson karizmája köré épülő gyakorlatán.
A folytatások gonosz démona, amely már régóta Hollywood fölött ólálkodik, a kétbalkezes és -lábas titkosügynököt szerepeltető, sokak által már feledésre ítélt Johnny Englishre is kivetette hálóját, a csöppet sem kreatív Újratöltve/Újjászületve alcímmel látva el a produkciót. Persze lehet örülni annak, hogy Oliver Parker rendező jóvoltából végre ismét láthatjuk ténykedni a vásznon mindannyiunk kedvenc Mr. Beanjét, vagy annak, hogy ismét kapunk egy remekbeszabott James Bond-paródiát, de a Johnny English újratöltve csak nullaegész nulla hét százalékban váltja be a hozzá fűzött (előzetes) reményeket. Legalábbis azok esetében, akik bár rajonganak a dialógusok nélküli komédiáért – amit Chaplin után a villamosmérnöknek induló Rowan Atkinson kétségkívül magas szinten művel –, de elvárják, hogy a poénok mögött tartalom is legyen. Nem véletlenül említettem a némafilmek klasszikusát, ugyanis a Johnny English Újratöltve nézése közben végig volt egy olyan érzésem, hogy az egész filmet Atkinson viszi a hátán, akárcsak Chaplin a némafilmjeit.
Az „első részben” megismert anti-Bond tovább csetlik-botlik, de a hatásfoka ugyanakkora, mint a legendás 007-esé. És teszi mindezt egy ultrablőd sztori keretében: a saolin-kolostorban „nevelkedő” English-t – bár még egyáltalán nem dolgozta fel a mozambiki kudarcot – visszahívják a MI-7-hez, ugyanis meg kell akadályoznia egy, a kínai elnök ellen tervezett merényletet. A kerettörténetet kitöltő cselekményrészek még ennél is bárgyúbbra sikeredtek – ami meglep, elnézve a neves stábot, pontosabban Neal Purvist és Robert Wade-et, akik az „igazi” Bond-filmek forgatókönyveiért is felelősek. Tulajdonképpen, ha jól meggondoljuk, a nullahetes-filmek szépségei is inkább az apró részletekben rejlenek, az események egymásbafonódása viszont a legtöbbször a lehető legbanálisabb, legkiszámíthatóbb. Az első Atkinson-féle Bond-paródia egyértelműen a Mr. Bean-figura arculatára alapozott, és azért is ért el a filmkritikusok nagy százalékánál a középszerűnél valamivel magasabb osztályzatot. Itt is elmaradt a kirobbanó siker, de a téma újszerűsége, a pastiche-műfajban otthonosan mozgó „Mr. Bean” meg tudta győzni a közönséget. A „második felvonásnak” azonban sokkal kreatívabbnak kellett volna lennie, kevésbé agyonunt Bond-közhelyeket kellett volna képzeletbeli kivégzőfala elé felsorakoztatnia ahhoz, hogy kitörjön az immár előrelátható végeredményű Bond–Bean-párhuzamból.
A 2011-es filmet immár nem csak a Steve Bendelack-féle Mr. Bean nagyvakációjával hasonlítjuk össze, hanem az első „epizóddal” is. A polgárpukkasztóként kitűnően bevált Atkinson ugyanolyan jó autógumi-pukkasztásban is, mint Sean Connery, George Lazenby, Roger Moore, Timothy Dalton vagy Pierce Brosnan, ám ahhoz, hogy az új környezetben – mikronméretű, szilíciumalapú high-tech-kütyük és szilikonnal bélelt nehézbombázók között – is helytálljon, nem elég, ha csak mechanikusan ismételt morgásokkal „ijesztgeti” a nézőt. Másképp működik az általános emberi jellemhibák parodizálása, és másképp a fiktív, szuperhősi felhangokat rezegtető hiperkémek szatírája. Egyszer eltűri a nézőközönség hogy az amúgy rugalmas Atkinsont „szöveg- és antropológiai” környezetén kívül lássa, de ugyanabban a szerepben, másodszorra azonban már a megszokott helyzetkomikum mellé a kevésbé igényesek is igényeltek volna apróbb-nagyobb „komédiai bónuszokat”. Például pörgő cselekményt, okosabban tervezett díszleteket, és nem utolsó sorban olyan rendezést, amely el tudta volna hessenteni a Mr. Bean-imázs kötelező érvényűnek tekintett, ám esetünkben nyomasztó árnyékát.
