Valószínűleg csak az a mozinéző nem tudta, hogy hónapokig Mila Kuniséktól volt hangos Budapest, aki tavaly egy kő alatt élt, de ha mégis előfordult volna ilyen, azoknak Kate „Yozsefváros” McKinnon magyar rapprodukciója biztosan ráirányította a figyelmét arra, hogy lesz egy csajos-kémes-vicces film a nyári uborkaszezonban. Ennél jobb reklámot nem is kívánhatott volna magának Susanna Fogel filmje, egész biztosan áradni fog rá a magyar – és nagyrészük imádni fogja.
Pedig A kém, aki dobott engem nem is feltétlenül jó film, illetve azoknak az, akik kicsit megrohasztanák lefáradt agyukat némi popcornbevitel közben, és akiknek a humorszintjét megüti egy mondat attól, mert káromkodással végződik. Jól mutatta ezt, hogy a premier előtti vetítéssel egybekötött sajtóvetítésen a meghívott VV-celebek sikítozva röhögtek, a mellettem ülő újságíró meg mintha a sóhajtozásaival hajtott volna a dobogóra a „legjobb mozis publikumhang” versenyében.
Nagyjából ez a két véglet mutatja a legjobban, hogyan fognak megoszlani a nézői vélemények, és mindkét félnek igaza lesz. A filmtörténelem épp ismétli önmagát: néhány éve már forgattak Budapesten egy nagyon hasonlóan kémes vígjátékot. A kémet Melissa McCarthy mocskos szájával és prolihumorával a főszerepben zabálták a hazai nézők, holott finoman szólva sem volt jó film. De A kém, aki dobott engem pont megelégszik ezzel a szinttel: Mila Kunis szép benne, Kate McKinnon vicces, fel lehet ismerni a pesti utcákat, dübörögnek a tucat rádióslágerek, röpködnek a primitív poénok, meg persze az akciójelenetek is. Közben pedig ott van, hogy végtelen helyen sántít a történet, érdektelenek a karakterek, minden jó poénra jut húsz borzasztó, és szinte kötelező jelleggel a feminizmus húrjait is megpengetik párszor.
Nagyon úgy fest, hogy Susanna Fogel – akinek nem meglepő módon ez az első filmje – egy kicsit Paul Feig szeretett volna lenni. Persze már az is problémás, hogy egy sor remek rendező közül miért pont Feiget választja követendő példájának, de A kém, aki dobott engem egyértelműen Feig filmjeire, A kémre és a Női szervekre akar hasonlítani. Az ő Mellissa McCarthy-ja viszont Kate McKinnon (aki egyébként legutóbb pont a Feig által dirigált Szellemirtókkal bukott nagyot), de a recept ugyanaz: vegyünk egy vagy több női főhőst, mártsuk őket egy kémsztoriba, és szórjuk meg az egészet némi prosztósággal.
Audrey és Morgan tipikus harmincas amerikaiak, az előbbivel épp sms-ben szakított a barátja azzal a borzasztóan kamuszagú indokkal, hogy a CIA kémje, és így akarja megóvni őt a rosszfiúktól. Aztán persze kiderül, hogy ez mégis igaz, és jönnek is a rosszfiúk, a lányok meg hirtelen egy kémfilmbe oltott Eurotrip kellős közepén találják magukat, hogy aztán a Budapest által játszott európai nagyvárosokon verekedjék keresztül magukat egy sor fegyveres keményfiún egy szuperfontos kis csomaggal.
A kém, aki dobott engem nem csak egy vígjáték akar lenni, hanem meglepően véres akciófilm is: két poén között simán fojtanak valakit egy gőzölgő fondue-tálba, premier plánban. Sorra halnak meg jó véresen az ellenfelek, miközben még tipikus csajos mosdós lelkizésekre is van idejük Audrey-éknak. Mila Kunis szokás szerint hozza a hétköznapi jónőt, miközben az égvilágon semmit nem tudunk meg karakteréről azon kívül, hogy az egyszemű minyonokra gerjed. Kate McKinnon át is veszi tőle a filmet, az ő nagypofájú Morganje viszi az egészet a hátán, és biztos sokan a falat kaparják tőle: az az élvezet, amivel játssza a kissé kattant barátnőt, üde színfoltja a filmnek. Justin Theroux mintha ott sem lenne, ahogy Sam Heugan is csak egy sármos biodíszlet. Még Gillian Anderson is csak arra jó benne, hogy Kate McKinnon álma teljesülhessen – a színésznő ugyanis gyerekkora óta rajong érte, ahogy ennek már rengeteg különböző csatornán hangot is adott.
Pedig néha még a poénok is működnének, de akkor abba a hibába esik a film, hogy túltolja, mert nem elég egy bazdmeg, hanem öt kell, és ha egy jelenet kivitelezhető öt percben, akkor arra negyedóra is jó lesz. Emiatt lesz majdnem kétórás a film, és ugyan igen pörgősen kezdődik, a fölöslegesen elnyújtott részek miatt a második fele ráérősen döcög.
A kém, aki dobott engem azonban a hazai mozikasszáknál így is be fogja váltani a hozzá fűzött reményeket, mert a hétköznapi mozinézőknek nem a karakterek árnyalása és egy normális forgatókönyv kell, hanem az, hogy Justin Theroux egy mikróval robbantson fel egy pesti bérházat. A film meg fogja találni a célközönségét: valakinek fergeteges szombat esti moziélmény lesz, másoknak meg egy elvesztegetett, kínos két óra néhány kósza mosollyal.
