Jennifer Lawrence új kémfilmje brutális, néha sokkoló, és szinte végig piros karikás. Mégsem ez fogja megváltani a színésznő döcögő karrierjét.
A nagyrészt Budapesten forgatott Vörös veréb tele van jobbnál jobb színészekkel Bill Camptől Jeremy Ironsig, de kis hazánk is nagyot alakít benne. Tökéletesen játssza a lepukkant Orosz- és a még lepukkantabb Magyarországot, és olyan hangulatot teremt – fülledtet, dekadenst, fojtogatót –, amitől nehéz szabadulni. Az Operaház lépcsőjén balettdívaként vonul Jennifer Lawrence, a Festetics-kastély a havas semmi közepén maga az elegáns pokol. A Lehel térnél motoros gyilkosok menekülnek, a dunaújvárosi sportuszodába pedig csábítani járnak a kémek, miközben mi azon álmélkodunk, hogyan tudnak Budapest ezer arcából rendre egyet hangsúlyozni: a máig velünk élő szocializmusét.
Mégsem a rossz píár miatt fordulhat elő, hogy most nem olyan szórakoztató azt kiszúrni, hogy milyen utcában akcióznak a hollywoodi nagykutyák, vagy azon filozofálni, hogy felbukkant-e a kedvenc közértünk a háttérben. A Vörös verébben ugyanis áttüremkedik a magyar valóság az attól messzire emelt hollywoodi fikcióba, és szétzúzza az illúziót, hogy mi most egy amerikai kémfilmet nézünk. Amikor intimen közelednek egymáshoz a sztárok, és gondos kémkezek feltekerik a hangerőt, hogy a tévé elnyomja a suttogásukat, hirtelen Harsányi Levente lép előre, hogy a Szerencseszombattal akaratlanul is széttrollkodja a bensőséges jelenetet. Ahogy azon is inkább csak nevetni lehet, amikor Molnár doktort várják a tizenkettesben, mert a tizenkettesben most épp Hollywood egyik legnagyobb sztárja fekszik, nem pedig Lenke néni a Szomszédokból.
De nincsenek egyedül a magyar helyszínek és a magyar szereplők, amelyek óhatatlanul is meghackelik a filmet: a Vörös veréb már önmagában is disszonáns. Van benne valami hamis, valami skizofrén, talán mert a történet Le Carré tollára kívánkozik, a stílus viszont – az erőszak, a szexualitás – vörös karikás ponyvába. Bonyolult pszichológiai átveréseket kéne látnunk, de csak fizikai bántalmazást kapunk, kínzást bőrhámozóval meg death metallal, és végeláthatatlan szexuális abúzust. Akciók csak mutatóba vannak, ez szerencsére nem a Fekete Özvegy-film, amit a képregény-rajongók várnak, de nem is egy szellemes és provokatív Le Carré-koppintás, amire az előzetes alapján számíthattunk.
Lawrence egy orosz balerinát játszik, akinek egy napon a bokájával együtt a karrierjét is kettétörik, és az állam úgy dönt, hogy nem fizeti tovább az édesanyja betegellátását. Dominikának így csak a másik Putyincare marad: a verébképző, ahol azt tanítják meg a csinos titkosügynököknek, hogyan csábíthatják el testükkel a mocsok imperialistákat a haza ellenségeit. Egy rossz viccbe illő tréning után (szadomazo-pornót nézetnek és közösülésre kényszerítik a tanulókat) Dominikát Budapestre küldik, hogy összeismerkedjen egy nagyrangú CIA-ügynökkel, és kiszedje belőle az orosz tégla nevét, aki információt szivárogtat az amerikaiaknak.
Papíron jól hangzik (és papíron állítólag jól is működött) ez a kémsztori, mert az egykori CIA-s Jason Matthews arról írt egy okos és feszes regényt, hogy miképp működik manapság a kémipar, hogyan csábítanak, kínoznak és szeretnek 2013-ban a titkosügynökök, és igazodnak közben az aktuálpolitikai irányelvekhez, Obamáéhoz, Putyinéhoz, na meg a háttérben továbbra is folyó hidegháborúéhoz. Hollywood viszont kipucolt innen mindenféle aktualitást Harsányi Leventén kívül, mert úgy gondolták, ha a szájukra veszik Putyin nevét, azzal az észak-koreai hackerek után az oroszok is lecsapnak rájuk. Mivel senki nem akart egy újabb Sony-botrányt, jött a politikai nagytakarítás, ami után mindössze két dolog maradt a történetben: jó sok szex és még több erőszak.
Amiből kisülhetett volna egy trashbe, campbe, és egyéb ismeretlen szakszavakba hajló, de legalább szórakoztató kéjthriller, de akár egy eszes kémthriller is, ami az akciók helyett a pszichológiai hadviselésre helyezi a hangsúlyt. Francis Lawrence valószínűleg máig azt hiszi, hogy az okos verziót forgatta le – miközben mi a szenzációhajhászat nézzük a moziban. Azt, amelyikben elvileg minden ember „a vágyak kirakósa”, de mindenki csak egyvalamire vágyik: szexre vagy hatalomra. Így aztán nehéz zseninek látni Dominikát, aki olyan könnyen olvassa a gondolatokat, mint más a Facebook-folyamát, és még nehezebb beletörődni abba, hogy a téglát leszámítva itt tényleg mindenki az, akinek látszik. Legtöbbjük egy lejárt szavatosságú sztereotípiának: vérfertőző nagybácsinak, jéghideg pártkatonának, vagy erkölcsös amerikainak, akinél naivabb kémet nem hordott hátán a filmvilág, mióta Mr. Bean Mr. Bondnak állt.
Bonyolult jellemek híján nincsenek élvezetes pszichológiai játszmák, élvezetes pszichológiai játszmák nélkül pedig nincs semmi, ami ezt a tömény szexet és erőszakot legitimálná. Hogy miért vállalta el mégis Hollywood legkeresettebb színésznője ezt a kínzással és meztelenkedéssel járó szerepet? Még erre is egyszerű a válasz: Lawrence, akinek 2014-ben feltörték a mobiltelefonját és feltöltötték a netre a privát, meztelen képeit, úgy érezte, ezzel a filmmel tudja visszaszerezni a kontrollt a teste felett, amelyben a megalázott balerina a szexualitásával regulázza meg az őt fizikailag és lelkileg bántalmazó férfiakat. Amikor közzétették a képeit, azt úgy élte meg, mintha megerőszakolták volna, de a forgatáson évek óta először érezte úgy, hogy ura a testének. Ez a játékán is látszik: merész, bevállalós és érett alakítás, simán felpakolhatja az anyám! mellé a polcra.
Lawrence-nek tehát jól sült el a filmes terápia, és jól sülhetett volna el nekünk is, mert a Vörös verébben megvolt minden, hogy valami merészet és aktuálisat mondjon a zaklatási botrányok és a #metoo korában. Szólhatott volna, mondjuk, a nemi erőszakról, a trauma hatására elfojtott érzelmekről, és az intimitásról, amit ezután már nehéz, vagy egyenesen lehetetlen megélni, de nem szólt, mert a rendező a történetnek csak a sokkértékét tudta kidomborítani. Ahol a kényszerpályán haladó kém lelki töréseit kellett volna sorolni, ott nagyon is szégyenlős maradt. Leereszkedett ugyan a kémvilág mocskos bugyraiba, de arra kínosan ügyelt, hogy fenntartsa a kétpólusú hollywoodi világrendet, amelyben az oroszok perverzek, az amerikaiak pedig csak becsületesek lehetnek, nehogy véletlenül szembesüljünk vele, hogy ez a világ tényleg bedarálja és kiköpi az embert, bármelyik oldalra is álljon.
Nagyon valószínű, hogy nem is fog kasszát robbantani a film, pedig Jennifer Lawrence-nek szüksége lenne már egy nagy dobásra, vagy legalább egy jó filmre, mert olyanban nagyjából öt éve nem játszott. Amióta véget ért Az éhezők viadala, nem találja a helyét Hollywoodban. Szimpatikus, hogy új franchise helyett ambiciózus filmeket keres, de az már kevésbé, hogy a választásaival rendre melléfog. Két éve Chris Pratt-tel állt össze egy romantikus sci-fire, de az Utazók olyan lett, mint a Sziget már jó pár éve: látványosnak látványos ugyan, de roppant üres és nullszaldós csupán. Az anyám!-ért pedig csak Arany Málnát kapott, elismerést nemigen: Darren Arronofsky elborult vallás- és művészetallegóriáját se a kritikusok, se a nagyközönség nem értékelte.
És valószínűleg a Vörös verebet se fogják. A hidegháborús kémthriller egyébként sem jövedelmező műfaj (Angelina Jolie a Salt ügynökkel, Charlize Theron az Atomszőkével vonta le ezt a konzekvenciát), a Vörös verébről ráadásul meg sem lehet mondani, hogy nem a nyolcvanas évek szülte, annyira poros a története. Hiába fut a hideg mindig egy kört a hátunkon, ha színre lép Matthias Schoenaerts vagy Charlotte Rampling, és hiába hatol valóban csontig az erőszak, ami miatt nem lehet nem végignézni – és egy kicsit, de tényleg csak kicsit, -izgulni – a filmet, a Vörös veréb akkor is csak egy középszerű thriller marad. Egy felejthető biztonsági játék – a pokolban.