Ritkán kap film ekkora ingyenreklámot, mint Az interjú. És még ritkább, hogy ennyire érdemtelenül.
Amikor nemzetközi botrányt kavaró (de legalábbis ellentmondásos) filmekről beszélünk, olyasmik jutnak eszünkbe, mint a Saló, a Kannibál holokauszt, a Caligula, de legalábbis A passió, nem egy gagyi amerikai vígjáték. Egészen mostanáig: Az interjú – akarva-akaratlan – egy akkora kiber-botrányt robbantott ki, amely egyrészt veszélyesen hergeli a hidegháborús hangulatú (fokozódó!) nemzetközi helyzetet, másrészt óriási PR-t tolt a film alá. Ami viszont bizony elkél, mert a Goldberg-Rogen duó második rendezésének egyéb vonzereje nemigen van, sőt, értetlenséget szít a nézőben: ezért kellett Észak-Koreának ekkora hisztit csapnia? Persze, hogy egy (mára már szinte anakronisztikusan) totalitáriánus diktatúrában alapvetően más a humorérzék és a szólásszabadság definíciója, mint Amerikában (és az amerikai filmek csecsén lógó „nyugati világban”), de harmadik világháborút – vagy legalábbis egy kisebb kiberháborút – reszkírozni ezért az alkotásért nem éri meg (kivéve, ha valaki amúgy is azt akarja).
A híreket nem követő olvasóknak összefoglalom kulccsszavakban a történetet: Észak-Korea (valahonnan) megneszeli, hogy a Sony Picturesnél vígjáték készül, amelyben népük bölcs vezérét, Kim Dzsongunt gúnyolják ki, sőt, talán ki is nyírják a végén. Válaszul (állítólag?) felbérelnek egy hacker-csoportot, akik feltörik a Sony szervereit, s apránként filmeket és információkat szivárogtatnak ki a világhálóra. Még a filmek fájnak a stúdiónak a legkevésbé: sokkal kellemetlenebbek azok a belső levelezések, amelyek lerántják a főnökök inkompetenciájáról a leplet, és bebizonyítják azt, amit eddig is tudtunk, miszerint Hollywoodot idióták irányítják, akik bármit feláldoznak a profitért, sztárjaik pedig elkényeztetett kamaszok. A hackerek következő lépésnek azt kérték, hogy a szóban forgó alkotást ne mutassák be a mozikban. Erre már beszólt Obama is, hogy azért nem úgy van, hogy egy diktátor cenzúrázgasson amerikai filmeket. De már késő volt, Az interjú csak kevés moziban dobbantott, viszont azóta is tarol online: szakértők azt jósolják, hogy ez egy újabb szög lesz a mozis vetítések koporsójában, s egy olyan folyamat fontos mérföldköve, amely immár teljesen megreformálja a filmbemutatást, a torrentezést és a VOD-piacot (video on demand). Game changer, mondhatni. A nemzetközi politikai botrány aspektus pedig folytatódik: szinte minden napra jut egy újabb hír vagy sajtótájékoztató (immár a legmagasabb, elnöki és kémelhárítási szinteken), amelyben valaki beszól valakinek, és eldobnak, ill. felvesznek kesztyűket.
És akkor most a tartalom. Butuska? Igen. Számítottunk erre? Igen. Kötelező megnézni? Csak ha még nem láttunk egy Rogen/Franco/Apatow-bromance-vígjátékot sem, egy „klasszikus” akció/kémfilm-paródiát (Hot Shots!) sem, és egy altesti vígjátékot (éppen futó Dilibogyók-széria) sem. Fingás és ürítés hál’istennek alig van a filmben, némi proktológiai humort és egy csomó infantilis, undorító poént viszont még megenged: Dave Skylark (James Franco) egy nem túl intelligens sztárriporter, ám producerével (Seth Rogen) nagyobb babérokra áhítoznak: kitörni a bulvárból a komolyabb témák felé. Ehhez jön kapóra maga Kim Dzsongun (Randall Park), akiről kiderül, hogy rajongója Skylarknak és műsorának, és kapható lenne egy interjúra – persze csakis úgy, hogy az amerikaiak mennek Koreába. Ezt megtudván közbelép a CIA és ráveszik hőseinket, hogy gyilkolják meg az elnököt. Ami persze sok csetlés-botlást és szinte egy atomháborút eredményez. Ez a vékonyka cselekmény redundánsan ismételt egysorosokkal („they hate us, ’cause they ain’t us!”), gagyi gegekkel és tankönyvszerű fordulatokkal van kitömve, amelyben Rogenék az általuk csúcsra járatott, szexuálisan túfűtött, de javarészt csak verbálisan elcsattogtatott humort nyomatják újra és újra, egyre kisebb újdonságértékkel.
Azért időnként fel-fel lehet kacagni, sőt, a kommunizmust megélteknek talán a mutatósra dizájnolt, de üres élelmiszerüzlet is hordoz némi többletjelentést, de összességében semmi olyant nem árul el a film, amit ne tudtunk volna, és okosnak sem túl okos. Arra talán jó, hogy újból bebizonyosodjon: Rogen százszor viccesebb, mint Franco, de Az interjú középkategóriás vígjáték-mintadarab néhány (nem jó értelemben vett) kínos momentummal, ami mindezek ellenére fog bevonulni a filmtörténetbe. Mert be fog, arra mérget veszek: a megfelelő méhkasba nyúlt. Olyanba, amelyben lehet, hogy egy szubtilisebb, okosabb film kisebb csinnadrattával, de hosszútávon hatékonyabb lehetett volna – amellett, hogy vicces. (Ne mondja senki, hogy nem lehet megcsinálni: pl. Dr. Strangelove).
A kétélű irónia viszont nagyon működik. Egyrészt az észak-koreai vezető irányába, aki – a filmhez hasonlóan – gyerekes hiúságból, egy kétes értékű alkotás miatt képes nemzetközi botrányt és háborús hangulatot szítani, másrészt a filmkészítők irányába: Az interjú szellemi színvonala megfelel azoknak a maileknek és üzeneteknek, amelyek éppenséggel a film miatt szivárogtak ki a Sony számítógépeiről – aki megnyerte ugyan a csatát, de eléggé pürrhoszi győzelem lett. Úgyhogy jobb, ha nem táplálunk különösebb illúziókat. Sem a világ, sem Hollywood vezetőivel szemben.
UPDATE: Ez a szöveg kedden, a hetedikei párizsi, Charlie Hebdo elleni merénylet előtt íródott, amelynek fényében már-már bagatellnek tűnik Az interjú körüli botrány, eme virtuális térben történő hackerkedés és fenyegetőzés. A szólásszabadságot – főleg a parodizálás és a humor szabadságát –, valamint a kultúrharcot egy csapásra más szemszögből látjuk a tegnap óta. Ettől függetlenül ez a kritika részemről még mindig érvényes, csak a játék durvult el annyira, hogy talán már nem tűnik érdekesnek. Amikorra viszont visszaáll – ha visszaáll egyáltalán – a világ egyensúlya, hadd jegyezzem meg: nemcsak létjogosultsága van ezeknek a filmeknek, ha jók, ha rosszak, hanem szükség is van rájuk.