Az anyám! újabb bizonyíték arra, hogy Aronofskynak nem kellene erőltetnie az önálló forgatókönyvírást, mert bár rendezőnek kiváló, minél nagyobb alkotói szabadságot élvez (legyen szó pénzügyi vagy kreatív szabadságról), annál hajlamosabb felperzselődni saját ambícióiban. 

Darren Aronofskynál talán csak Christopher Nolan rendelkezik nagyobb rajongótáborral az elitkultúra sznob kritikusai és a tömegkultúra igénytelen fogyasztói közé eső – közel sem szűk – tudatos nézőréteg körében, akik a szó legzsigeribb értelmében izgalmas, de eredeti, fejtörést okozó, ám nem túl megerőltető filmekre vágynak. És bár már a Pivel feltette magát a térképre, igazán a Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream) volt az a mű, amellyel Aronofsky óriási népszerűségre tett szert ennél a csoportnál: a Pi még túlzottan zavarba ejtő, művészieskedő és elidegenítő volt ahhoz, hogy a nagyközönség ráharapjon, de a hip-hop-montázst csúcsra járató drogfilm az MTV-generáció kedvence lett. A hasonló kultstátuszt elért Donnie Darko rendezőjével, Richard Kelly-vel ellentétben azonban Aronofsky nem tűnt el a süllyesztőben az áttörés után, és sikerült kiépítenie egy brandet magának a szenvedélyes követők tömegeit rendre megtaláló szerzői műfajfilmjeinek hála – még akkor is, ha a kritikusok nem mindig voltak elragadtatva (lásd A forrás / The Fountain fogadtatását).

Én magam is szájhagyomány útján ismerkedtem meg a Rekviemmel tinédzserkoromban és kevés hatásosabb korai filmemléket tudnék felidézni. Időközben persze, amíg az amerikai rendező építgette filmes hagyatékát, én naiv filmszeretőből megkeseredett ítésszé váltam, aki többé nem varázslatként tekint a vásznon táncoló fényekre, hanem tudatos döntések komplex halmazaként. Talán ezért van, hogy a Velencében kifütyült A forrást már az én gyomrom se vette be, és bár A pankrátorral (The Wrestler) illetve a Fekete hattyúval (Black Swan) visszanyerte a bizalmamat Aronofsky, a Noé (Noah) ismét felélesztette bennem a kételyt az amerikai zsenialitásával kapcsolatban. Amit semmiképp sem lehet eltagadni tőle, hogy rendkívül sokszínű rendező, aki épp úgy képes zilált tempójú, filléres remekműveket (Pi, Rekviem egy álomért), visszafogott, realista drámát (A pankrátor), elborult, szürreális fantáziafilmet (A forrás), vagy épp gigantikus bibliai eposzt (Noé) készíteni. Ahol félrement utóbbi kettő, az szerintem egyértelműen az erős társíró vagy forrásmű hiánya, mely túl sokat markoló, katyvasszá váló forgatókönyvet eredményezett, illetve a költségvetéssel együtt elszabadult fantázia, a korábban inspirálóan ható pénzügyi korlátokkal szemben. Az anyám! ezért jelentett egyszerre bíztató és aggasztó fejleményt: Aronofsky végre ismét egy alacsony büdzséjű produkción dolgozott, ám tette mindezt saját forgatókönyvéből (és bárcsak ne tette volna).

A film főhőse Grace (Jennifer Lawrence), aki fiatal házasként férjével (Javier Bardem) egy isten háta mögötti ódon házban él. Míg a férfi írni próbál, de alkotói válságban szenved, a nő leginkább a házat szépítgeti, amikor egy este beállít egy hívatlan vendég. A nem várt látogatót a férj a felesége ellenzése ellenére kedélyesen beinvitálja a házba, nemsokára azonban az egész pereputtya felbukkan, és elszabadul a pokol. Aronofsky hol a kísértetház-horror, hol a home invasion thriller műfaji kottáiból böfög vissza ismerős szólamokat, de a zsánermotívumokat szép lassan leváltja a buñueli szürrealizmus, ahogy egyre vadabb fordulatokat vesz a történet. Aztán a film közepén van egy törés, hirtelen a megsokszorozódott vendégek felszívódnak, a nő terhes lesz, a férj pedig megírja A művet. Kilenc hónapos ugrás következik, mikor is (immáron óriási pocakkal) újraindul a feleség kálváriája, miután rajongók rohamozzák meg a házat. És amikor azt írtam korábban, hogy elszabadul a pokol, itt már tényleg szó szerint kell érteni – mintha a világ összes konfliktusa ebben a rozoga kis házban modelleződne le, félórába sűrítve.

Elképesztő sodrása van az eseményeknek az utolsó harmadban, és meg kell hagyni, rendkívül hatásos a rendezés, ahogy a folyamatosan mozgásban lévő főhősnőnk szobáról szobára megy körbe a házban, minden egyes átlépett ajtóküszöbbel a pokol egyel mélyebb bugyrába lépve. Utoljára talán a Saul fiában láttunk ekkora erővel örvénylő infernális korzót. Itt azonban a film legvégéig nem kapunk magyarázatot, hogy miért történnek a dolgok, de a cselekmény annyira elvont, hogy a kezdettől kénytelenek vagyunk allegóriaként értelmezni azt. És bizony sok mindent bele lehet olvasni: a házat ellepő tömegek néhol már menekültekre emlékeztetnek; a robbanások, majd az épületet megrohamozó kommandósok mintha csak az Európán végigsöprő terrorhullámot idéznék; a férj, akinek messiásként isszák minden szavát, a vakon követett populista politikusokra emlékeztet; a film végi apokalipszis, a szó szerinti világégés pedig lehet akár prófécia az emberiség jövőjéről a globális felmelegedés fényében. Aronofsky azonban nem hagy a minket a sötétben, és a legvégén egy shyamalani fordulat keretében lenyom a torkunkon egy olyan értelmezést, amelyre csak azért nem számítottam, mert az túl bagatell lett volna, és biztos voltam benne, hogy a szerző valami többet, valami nagyobbat akar mondani.

Anélkül, hogy túlzottan lelőnénk a végét, az körülbelül olyan, mintha a Rosemary gyermekét (Rosemary’s Baby) egy egyszerű párkapcsolati drámává silányítanánk. És nem véletlen említem Polanski legendás művét, ugyanis Aronofsky kicsit már túl sokat is kölcsönöz a neves elődtől, megfűszerezve az Iszonyat (Repulsion) lázálomszerű hallucinációval. De ahhoz, hogy a néző bőre alá bekúszó horror-élmény legyen az anyám!, túlságosan elvont és modellszerű, már az első perctől kezdve. Aronofsky egy pillanatra se törekszik arra, hogy felépítse a normalitás látszatát, a Jennifer Lawrence által alakított főhősnő pedig mindössze a nézői reakciók tolmácsolására szolgál (meglepettség, félelem, sokk), de karaktere nincs kidolgozva, így maximum zsigeri szinten tudunk vele azonosulni. Érzelmi kötődés nélkül pedig egy szimplán látványos kínpornó az egész – és pont ez az emocionális kapocs hiányzik ahhoz is, hogy elfogadjam a lezárást.

Azt a kvázi-feminista önkritikát, amit Aronofsky férfi alkotóként megfogalmaz maga ellen, és amit Polanski is elismert a Sharon Tate halálát tulajdonképpen akaratlanul megjósoló, utólag rendkívül tragikus magánéleti olvasatú Rosemary gyermekével. De a lengyel filmje nemcsak a korabeli tabloidok fényében működik, saját lábán is megáll iszonytató történetként, az anyám! viszont még önvallomásként sem értelmezhető a széles közönség számára, mivel Aronofsky-sztárpletykákkal nincs tele a sajtó. Mi marad? Egy zavarba ejtő, felforgató, kusza, öncélú megbotránkoztatás.