[kritikaíró pályázat] Az Apartman-trilógia a Polanski-életmű három, egymáshoz lazán kapcsolódó pszichotrillerét foglalja magába: Repulsion (1965), Rosemary's Baby (1968) és a The Tenant (1976). A filmek nem rendelkeznek közös történeti szállal, időben is jól elhatároltak, viszont az alap koncepciójukat szinte tökéletesen ugyanazokkal a kulcsszavakkal lehet körülírni: bérlakás, bezártság, mentális leépülés.
Mindhárom alkotás zseniálisan hátborzongató, éppen ezért a depresszióra hajlamosaknak nem tanácsos közvetlenül egymásután megnézni őket, hiszen ha az általuk kiváltott, jól célzott, erős hatások egymásra rakódnak, az talán túl nagyot üthet. Hagyni kell szépen leülepedni őket, egészen addig, amíg már azt érezzük, hogy megint minden rendben, és akkor megnézni a következőt, hogy rádöbbenjünk: közel sincs semmi rendben.
A Repulsion főszereplője egy fiatal lány, Carol, aki súlyos és mélyen gyökerező mentális problémákkal küzd: undorodik a testiség minden formájától, a férfiakkal való bárminemű kontaktustól (az indirekttől is: másnak a fogkeféje nem lehet az ő poharában). Mindehhez hozzáadódik az a tény is, hogy a lány életében fellelhető férfimodellek nem a legkiemelkedőbbek, mindenhonnan azt hallja és azt tapasztalja, hogy a férfiak átverik a nőket, kihasználják őket. A film a pszichotrillerek jól bevált, alattomos technikáival zsonglőrözve éri el, hogy a néző is részesévé váljon a főhősnő alig kéthetes tortúrájának.
A tulajdonképpeni történet egyszerű, néhány mondatban összefoglalható, viszont pár cselekménymozzanatnak kulcsfontosságú szerepe van abban, hogy megértsük a főszereplő hirtelen, lejtőszerű leépülésének kiváltó okait. Az egyik ilyen katalizátor az, hogy a lány nővére elutazik a szeretőjével két hétre, Carol pedig egyedül marad a lakásukban. Ezzel, a biztonságérzet megszűnésével, a jól megszokottból való kizökkenéssel a lány elveszti az eddig is csak alig birtokolt kontrollt a démonjai felett. A másik kiváltó ok pedig az, hogy udvarolni kezd neki egy férfi, aki idővel egyre tolakodóbbá válik, és Carol ebben a helyzetben fenyegetettnek érzi magát.
A film a feszültségteremtés eszköztárát megfelelően kimérten, tökéletesen használja. Már a főcím remek felütés: a közeli kép a szemről bezártságérzetet kelt, utal a főhősnő zavartságára, nyugtalanná teszi a nézőt is. A hangeffektek kellőképpen rémisztőek, és az operatőri munka is kifogástalan. Az erőszakolós jelenetek például nagyon hatásosan megkomponáltak, és a folyósón a falból kinyúló kezek képe is gyönyörűen szürreális. A nővér elutazásával a lány nézőpontja marad az egyedüli, amivel a néző azonosulhat, így egy adott ponton túl mi sem tudjuk már eldönteni, hogy mi valós és mi nem az. Ehhez persze hozzájárul a jó színészi játék is, Catherine Deneuve tehetsége (és szépsége) vitathatatlan. A mellékszereplők is, az aránylag kis jelentőségük ellenére jól kitaláltak és megformáltak, habár a szerelmes jófiú karakterének sorsa talán túlságosan is kiszámítható, csak egy eszköz arra, hogy a lány őrültsége konkretizálódhasson, tettekben is megnyílvánulhasson.
A néző részéről megkövetel ez a film egy minimális érzékenységet ahhoz, hogy ne könyveljük el a főszereplőt buta férfigyűlölő libának, hanem megértsük, hogy ez a lány sérült, beteg és segítségre lenne szüksége. El is hangzik ez a mondat, a nővér szeretőjének szájából, megpedzi, hogy esetleg segíteni kellene Carolon, de nem foglalkoznak komolyan vele. A többször is feltűnő családi fénykép azt sejteti, hogy Carol már gyerekkorában is küzdött ezekkel a problémákkal, tehát a hozzá közel állóknak volt alkalmuk észrevenni mindezt. De nem akarták észrevenni, és ez az a pont, ahol egy komoly társadalomkritika is el van rejtve a filmben. A lányt körülvevő embereknek az egyetlen reakciója Carol destruktív viselkedésére egy-egy felszínes „minden rendben van?”-kérdés. Mindenki csak a szenzációra, a botrányra kapja fel a fejét, amikor már moshatják a kezüket, mondván, hogy nincs mit tegyenek. Persze az örökös kérdés itt is felmerül: hogy lehet azon segíteni, aki nem kér segítséget? Ez a film azt mutatja be hogy milyen az, amikor valaki egyszerűen nem képes eljutni arra a szintre, hogy felismerje, segítségre van szüksége.
Tehát összességében a Repulsion egy remekül megkomponált és ritmizált, nagyon feszült atmoszférájú film, egy fontos társadalmi háttérüzenettel, pszichológusoknak pedig külön ajánlott! Annak ellenére, hogy majdnem egyhelyszínes, egyszereplős thriller, mégsem válik egy percig sem vontatottá, ügyesen kikerüli a monotonitás csapdáit, és elég komplex karaktert épít fel ahhoz, hogy a benne rejlő potenciál a film teljes hossza alatt izgalmas maradjon.
