A Noé az utóbbi idők egyik legfurább, legvegyesebb filmje, ami egyszerre minden: gigantikus és ékegyszerű 3D akció-fantasy és mély kamarathriller erős karakterdrámával.
Erősen skizofrén érzések kavarogtam bennem a film után, ennek oka pedig abban rejlik, hogy a Noé is egy skizofrén hibrid: két teljesen különböző film egyszerre és felváltva, ami pont annyira zseniális helyenként, amennyire kínos, pont annyira rossz, mint amennyire jó, és olykor pont annyira komplex és intelligens, amennyire felszínes és buta is. A két film, amiből ez a bizarr képződmény összeáll: a stúdió által hőn áhított látványos vallási fantasy-eposz, valamint az Aronofsky által hőn áhított mély és komplex karakterdráma az elhivatottságról, a bezártságról, és az őrületről. Ha úgy tetszik, egy olyan jelenség, amivel nem volt dolgunk, legalábbis vallási témájú filmek kapcsán még egyáltalán nem.
Éppen ezért érdemes talán a kettőről külön beszélni. Amit Aronofsky a stúdiónak legyártott, az egy dagályos, bugyuta, ámde nagyon látványos akció-fantasy, a bárkát támadó hadsereget aprító kőgólemek (ők „az őrzők”, amolyan angyalfélék) nagytotáljaival, meg nagyon kínos lózungokkal a szeretetről, jóságról, gonoszságról. A legtöbb szereplő nagyon komolyan előadott, kínos Coelho- és Wass Albert-idézetekben beszél, sőt, még Anthony Hopkins személyében egy erőltetetten vicceskedő comic reliefet is kap a történet, tudjátok, a gyerekek miatt, Noé pedig egy egysíkú szuperhős, aki szamurájként aprítja a rá támadó ellenséget. Aztán jön az özönvíz, a cselekmény hőseinkkel együtt beszorul a bárkába, és onnantól elindul valami egészen más, és elkezd érthetővé válni, mit látott ebben az önmagában egyszerű és unalmas, ezerszer hallott történetben Aronofsky.
Innentől pedig elindul a másik film, az addig egydimenziós szuperhős Noéból pedig elkezd az eddig szinte csak kiváló filmeket készítő rendező komplex karaktert faragni, és a Noé hirtelen valami teljesen másról szólni: vallási fanatizmusról, vívódásról, ökoterrorizmusról, bezártság folyományaként bekövetkező őrületről. Hősünknek ugyanis rögeszméjévé válik, hogy az ember gyarló és bűnös, ezáltal eldönti, hogy velük véget fog érni az emberi faj, és csak állatok maradnak a Földön. A dráma pedig akkor kezd eszkalálódni, amikor a fia választottjáról, az addig meddőnek hitt Iláról kiderül, hogy várandós. Az emberiség pusztulása ekkorra Noénak olyan erős rögeszméjévé válik, hogy eldönti, amennyiben Ila gyereke lány lesz, a születést követően végez a csecsemővel.
A címszereplő vívódását és mélységeit teljesen kiaknázva Russell Crowe uralja a vásznat. Azáltal, hogy a jóságos megmentőből kvázi negatív szereplőt farag a történet közepén, nagyon bátor húzás az eddigi bibliai adaptációkhoz képest, majdhogynem a Krisztus utolsó megkísértéséhez mérhető. Ez a második film intelligens, a drámai töltet erős, Emma Watson modoros, affektálós játékát leszámítva teljesen egészében működik, az untig ismert történet egy merőben új megközelítése. Aronofsky mesterien bánik a szűk terekkel, a feszültséget folyamatosan fokozva ér a klimaxig, kár, hogy a kritikus pontnál behúzza a féket, és egy megalkuvó, szivárványba oltott giccsel elégíti ki a stúdióigényeket.
A hegesztés pedig korántsem tökéletes, ennyire egyenletlen film nem sűrűn látott mostanában vásznat. Aronofsky az (általa) meg nem valósult Wolverine-film kapcsán nyilatkozta, hogy azért csinálta volna meg, mert szeretett volna végre egy olyan filmet, amit nem csak ő akar. Így valamennyire érthető, hogy arra vágyott, hogy egy gigaprodukciót készítsen az eddigi saját, kis, kínkeservvel összekalapozott művei után, és ezúttal elengedhette magát. Kétségtelen, a látványra nem lehet panasz, van benne néhány nagyon ötletes képi megoldás, mint mondjuk a bárkaépítés alatt az idő múlását bemutató stop-motion jelenet, Clint Mansell újfent kiváló filmzenéje pedig felér a mű ambícióihoz. Viszont sokkal jobb lett volna, ha a hatalmas gigaeposz helyett inkább csak a kisebb kamaradráma készül el, a stúdió kontrollja nélkül, mert ami a bárka belsejében történik, az zseniális. És emiatt nem kudarc a Noé, összességében pozitív irányba lendül a mérleg nyelve – de ennél többet várok napjaink egyik legjobb rendezőjétől.
