Az új Szellemirtók egy önmagában is életképes Szellemirtók-film, mely alázatos újragondoltságában is képes néha erősebbé válni, mint elődje.
Az a gusztustalan harag, ami Paul Feig Szellemirtókját a kezdetektől fogva körülvette, példátlan az álomgyári remake-hullámban, hiszen senki nem sírt annyira habzó szájjal az új Tini nindzsa teknőcök, a Tim Burton által valagon vágott A majmok bolygója, vagy Fede Alvarez elszart Gonosz halottjának (Evil Dead) híre hallatán, mint Feig filmjének ellenzői. Nem, az új Szellemirtókat nem azért kutyázták és kutyázzák és fogják is kutyázni, mert Paul Feig nem hagyta békében nyugodni a ’84-es kultikus Reitman-művet, hanem azért, mert pármillió beteges nosztalgiában megvakított bigott férfibarom képtelen feldolgozni a gondolatot, miszerint a szellemirtás nem feltétlenül csak az „erősebbik nem” privilégiuma. Nem az „újracsinálással” van tehát gondjuk, hanem azzal, hogy nők a film főszereplői.
Szerencsére Paul Feig és Katie Dippold (és a producer Reitman) Szellemirtókja nem egyszerű remake, de nem is gyurmázza át teljesen Ivan Reitman filmjeinek premisszáját. Az új Szellemirtók egy igazi Szellemirtók-film, egy lehetséges és működőképes variáció a témára, ami apró rezdüléseiben és nagy durranásaiban is méltó elődjéhez, közben pedig igazi Feig-filmként szembemegy a nőgyűlölő tahók elvárásaival, be is mutatva nekik egy két frappáns jelenettel és szereplővel (Chris Hemsworth hatalmas).
Ironikus, hogy az önmagában is helytálló műben az eredeti filmek hőseinek kényszerű vendégszereplése kínosan megakasztja a nagyszerű komikák közti dinamikából táplálkozó svungot. Az ilyen unalmas ki- és összekacsintásokkal – Bill Murray harmatgyenge – Feig a kiszolgáló múltidézés oltárán áldozza fel a magabiztos ezredfordulós mese pergését. Kristen Wiig, Melissa McCarthy, Kate McKinnon és Lesley Jones remek figuráiban ugyanis ott visszhangzik alázatosan Venkman, Stantz, Spengler és Zeddmore, azonban Feig és Dippold nem replikázza a néhai Harold Ramis és Dan Aykroyd által megálmodott karaktereket, akik itt más alakot öltve hakniznak pár felesleges másodpercet.
Feig sokkal nagyobb hangsúlyt fektet szereplői belső motivációira. A szellemirtó-szolgáltatás kiépítése filmjében nem kormánybürokratákkal vívott naiv csata, hanem a hősnők életútjának kiegyengetésével párhuzamos kollektív önmegvalósítás, amit egy terroristaszerű – Reitman gonosz szellemisteneinél jelentékenyebb – nyúlbéla férfi-antagonista próbál meg keresztülhúzni. Összekovácsolódásuk története ez tehát, egy új eredetmonda, melynek fordulatai másságukban is kellően rímelnek – úgymond szellemképesen – az első két film emlékezetes cselekményelemeire.
Az új film szerzői a kidolgozottabb karaktereken túl a köztük élő viszonyrendszert is nagyobb egyensúlyérzékkel kezelik. Mindegyik figura teret kap, van időnk megismerni őket, és van miért megismerni őket, hiszen Feig erősen kontextuális karakterhumora máshogy nem is működhetne. McKinnon zseniális Holtzmannja kiugrik a vászonról, McCarthy visszafogottabb a kelleténél, Wiig pedig továbbra is az egyik legmegbízhatóbb komikus Hollywoodban, azonban egyikük sincs annyira rútul kiemelve, mint Bill Murray – szexista felhangoktól sem mentes – Venkmanje, aki kellemetlenül agyonnyomta Ramis és Aykroyd kitűnő figuráit. A rendező így szeretett színésznőire támaszkodva képes a Szellemirtók márkanév béklyóinak ellenére is olyan könnyed artikuláltsággal beszélni a nőbarátságról, ahogy arra más nem képes Hollywoodban.
Feig bármilyen kifinomultan is levezényelheti életműve első, az eredeti filmek vizualitását remekül idéző CGI-orkánját, a Szellemirtók nagyságát jelen esetben is a színészek összhangja és a többnyire fergeteges – megírt vagy improvizált – szövegeik adják (a szinkront hagyjuk), melyekben a sok önfeledt baromság mellett az eredeti filmet idéző tudománytechnikai hablaty is üdítő. Épp ezért nem meglepő, hogy Feig és Dippold majdhogynem akkora infantilis slendriánsággal meséli el a történetet, ahogy Reitman tette a cselekményvezetéséről egyáltalán nem híres Szellemirtók-filmjeiben.
A Szellemirtók mindemellett tökéletesen illik Feig feminista filmjeinek sorába. A Koszorúslányokban (Bridesmaids)a korábban csak sztereotipikus női mellékszerepekben létező karaktereket tette meglepően emberivé, a Női szervekben (The Heat) a férfiakat sokkolóan háttérbe szorítva gondolta újra a rendőrhaver-filmek sablonjait, a Kémben (Spy) pedig a legszexistább szubzsánert forgatta ki Melissa McCarthy botcsinálta kémnőjével és destruálta annak elnyomó férfiképét Jason Statham és Jude Law önmítoszromboló szerepeivel. Innen már csak egy lépés volt, hogy egy konkrét filmet nőiesítsen. Így 2016-ban itt lenne az ideje annak, hogy az olyan filmek, mint az új Szellemirtók, természetes jelenséggé váljanak, hiszen Feig újfent képes bebizonyítani, hogy a Hollywoodba égetett kirekesztő férfidominancia semmit nem jelent. Feig női az álomgyár legpengébb komikái. Bármilyen műfajt és szerepet elvisznek a hátukon, csak meg kell adni nekik a lehetőséget.
