Dan Erickson kifejezetten eredeti munkahelyi szatírája az első évad végére meghökkenően rétegzett megváltástörténetté tud válni, melynek szerencsére korántsincs vége.
A Különválás alaptörténetének és szereplőinek ismertetését – főleg poénok lelövése nélkül – csak a kelleténél hosszasabban és unalmasabban lehet megtenni. Szóval talán érdemes egyszerűen annyival letudni az egészet, hogy Dan Erickson kifejezetten eredeti sorozata egy olyan szép új világot vázol, amelyben egy rejtélyes nagyvállalat munkavállalói örökre szétválaszthatják a dolgozói és a hétköznapi énjüket. A munkaén nem tudja, hogy mi történik a munkaidőn kívüli énnel, és viszont: ismeretlenek egymás számára.
A Különválás szereplői a címbeli eljárást nem egyszerű mentálhigiénés vagy produktivitási okokból választják, hanem azért, mert valami elől menekülnek. A gyász, az identitásbeli kérdőjelek, a családi-kapcsolati traumák nyomorát elméjükből kigyomláló nagyszerű karakterek történetei olyan érzelmi mélységgel töltik meg a cégmonstrum fájdalmasan ingerszegény folyosólabirintusát, amely szinte irreálisnak tűnik ebben a közel sem ismeretlen jeges, rideg közömbösségében. Miközben Mark (Adam Scott precíz és inspirált alakítása) és társai rájönnek arra, hogy a cég – mily meglepő – egyáltalán nem olyan ideális munkahely, mint azt hitték, nem csak a sumákságokat, hanem saját magukat is megismerik, saját magukkal is szembenéznek. A Különválás igazi ereje nem a fantasztikusan kiszámíthatatlan fordulatokban és az egyre horrorisztikusabbá váló munkahelyi közeg misztériumaiban van, hanem abban a ráeszmélésben, amit hősei így vagy úgy átélnek: a különválás ugyanis – mint a munka és a magánélet közötti egyensúly megtalálásának szatirikus metaforája – rohadtul nem ugyanaz, mint a gyógyulás. Erickson nem csak feldob irdatlanul fontos kérdéseket, hanem azokat – mindennemű szájbarágás nélkül – meg is akarja válaszolni: mi a különbség a munkaén és a haszonállatok között? mi teszi az ént teljes énné? meddig terjed a szabad akarat? van-e egyáltalán szabad akarat? mennyire bízhatunk meg saját döntéseinkben? Olyan múlhatatlan filozófiai problémák ezek, amelyeknek közelébe munkahelyi szatíra eddig alig merészkedett.
Az egyént és a személyiséget felemésztő kapitalizmus barbársága a Különválásban nem csak sokkol, de azzal sokszor egy időben meg is nevettet. Az értéktelen munkahelyi jutalmak (az a táncparti!), a kényszerű csapatépítő tréningek, az ótvaros viccelődések és üres udvariaskodások, a rémálomszerű céges bulik szürreálisan humoros formában kísértik a szereplőket. Ez a sötét, bizarr és abszurd humor pedig egyes nehezebben bevett kanyarokban megmenti Erickson sorozatát. Ha a Különválás nem lenne olyan felemelően kellemetlenül vicces, mint amilyen, simán beleveszhetne az Isaac Asimov és Stanisław Lem klasszikusait fejő, köldöknézős egzisztencialista sci-fik sorába.
A komikus felhang ugyanakkor szerencsére nem tompítja, hanem kiemeli mindazt, ami nagyon nem komikus. Ez az eltúlzottságában és kiforgatottságában egyaránt kafkai, orwelli és kaufmani pokol azért éget annyira, mert mi teremtettük és mi tüzeljük. Erickson a szökéssel és felmondással sziszifuszi módon próbálkozó Helly (Britt Lower) karakterén keresztül lesújtó pontossággal ábrázolja, hogy egy gigacég miként használja ki, töri meg és láncolja magához munkavállalóit, ahogy azt is – és ez a lényeg –, hogy ebben a rohadék folyamatban a munkavállalónak is jelentős szerepe van. Hellyt majdhogynem a halálba kergeti akaratlan és rühellt munkahelye, de a „kívüli” énje valamiért soha nem engedi lelépni. Mert hát ki akarna emlékezni a nap legszarabb 8 órájára, nem? Ahogy Helly, mi is minden elcseszett reggel önszántunkból indulunk el egy halálba kívánt emberekkel teli halálba kívánt helyre, azért hogy másnap legyen mit zabálni. Néha mi is feltesszük a kérdést: egy biztos munkahely megéri a folyamatos önsanyargatást, a paralizáló szorongást és a túlcsorduló stresszt? Aztán szótlanul visszamászunk a mókuskerékbe. Loholunk tovább az arcunk előtt lógó répa után. A Különválás szereplői még csak azt sem tudják, hogy mi a munkájuk, csak motorikusan etetik a gépezet, és még büszkék is rá. Az állítás velős és tökös: bűnrészesek vagyunk, akár tetszik, akár nem. Illetve bűnrészessé tett minket a rendszer. A Különválásnak méltó helye van a Bocs, hogy zavarom (Sorry to Bother You), A Wall Street farkasa, az Élősködők, az Elpusztíthatatlanok (They Live), a Segítő kezek (Repo Man), az Összeomlás (Falling Down), a Robotzsaru és persze a Hivatali patkányok (Office Space)között.
Erickson ugyanakkor nem borúlátó: még a legfogalmatlanabb, legszervilisebb karaktereinek is felnyílik a szeme. A különválás tompító időhurka csábító menedék volt számukra (struccfejek a homokban), de ahogy szertefoszlik a békés öntudatlanság délibábja, ahogy át kezdenek látni a szitán, úgy lesz számukra újra fontos az a valaki, akit hátrahagytak a beléptetőkártya lepittyentésekor. Mert az én nem létezhet darabokban. A Különválás az első évad végére meghökkenően rétegzett megváltástörténetté válik, amelynek természetesen korántsincs vége. Ehhez azonban kevés egy jó íróstáb.
Erickson víziója Aoife McArdle (aki amúgy két részt rendezett a kevéssé maradandó Szép új világból is), valamint Ben Stiller rendezése nélkül nem biztos, hogy sokat érne. Stiller pedig brillírozik. Még a kelleténél kicsit lassabb első két epizódba is magabiztos játékossággal pumpál baljós thrilleri feszültséget. A klausztrofobikus álmennyezetek, a nevetségesen kusza útvesztők, a meghülyítő halogénfények, az időtlenséget éreztető kütyük és jelmezek (a díszlettervező és a kellékesek munkája is díjakat érdemel), a rémisztően személytelen műmosolyok és az uniformizált, üres párbeszédek fergetegesen szemléletessé teszik a cég kíméletlen szorongatását. A stílus tudatossága feltűnő: a morózus munkarutin képei fagyos szimmetriába rendezettek, a cégbelső statikus és kimérten lebegő beállításaival és agyonfertőtlenített monokróm színskálájával pedig szembetűnően ellentéteznek a külvilág komor, nedves-sáros tónusai és a csapongóbb, szabadabb, emberibb kompozíciók.
A Stiller által rendezett hat rész (az első és az utolsó három az övé, a döcögősebb középrészért McArdle felel) közül mindenképp ki kell emelni a szinte végig párhuzamos montázsokból álló utolsót, amelyben olyan eszelős, meg sem reccenő izgalom tombol 40 percen keresztül, hogy attól levegőt is alig lehet venni. Bravúros teljesítmény és óriási élmény nézni. Mondjuk ez az egész sorozatra is igaz.
