Csoma Sándor, a Magasságok és mélységek rendezője: „A hiánytól való félelem nagyon erőteljes érzés” Csoma Sándor, a Magasságok és mélységek rendezője: „A hiánytól való félelem nagyon erőteljes érzés”

„A hiánytól való félelem nagyon erőteljes érzés”

Interjú Csoma Sándorral, a Magasságok és mélységek rendezőjével

ÉRTÉKELD A FILMET!
Magasságok és mélységek
Csoma Sándor
2022
Magasságok és mélységek

Magasságok és mélységek

Adatlap Filmadatlap Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint: 6 10 1

0

A látogatók szerint: 6

6

Szerinted?

0

A rendezővel a magyarországi bemutatót követően beszélgettünk a film előkészületeiről, a kitartó próbálkozásokról, a hegymászásról, a gyászfeldolgozásról, a női karakterekről és az erdélyi kapcsolódásairól is.

A Magasságok és mélységek fikciós elemekkel kiegészítve meséli el Erőss Zsolt özvegyének, Sterczer Hildának a gyászfeldolgozását olyan hitelességgel és megrázó őszinteséggel, mely fogva tartja a nézőt az utolsó pillanatig. Magyarországon szeptember vége óta van műsoron a film, azóta már a második nyolcezresét is megmászta, több mint 18000 néző látta, Romániában december 16-tól vetítik a mozik.

Az SzFE-n végeztél Filmrendező MA (mesteri) szakon Enyedi Ildikó osztályában. Mit hozol innen magaddal, ami ma is fontos, meghatározó a munkád során?

Mielőtt az SzFE-re felvételt nyertem, a METU-n tanultam Mozgóképművész mesterszakon Salamon András osztályában – itt is folyamatosan filmeket kellett készíteni és ezáltal állandóan volt lehetőségem fejlődni. Lehet bármit mondani az órákon, ha nem fordítod át a gyakorlatba, akkor ezek nem válnak fundamentummá, el kell követni a hibákat és meg kell találni a megfelelő válaszokat és a megoldásokat, hogy ez beépüljön. Amikor végre 10 év próbálkozás után bekerültem a Filmművészetire,  akkor a legeslegjobb helyre kerültem, senki nem egészítette volna annyira ki a hiányosságaimat, mint Enyedi Ildikó. Ez a fajta elmélyülés, érzékenység, finomság, ami őt jellemzi, hiányzott az én munkáimból. Úgy gondolom, hogy a technikai affinitásom már addigra megszületett, ezt autodidakta módon, nagyon sok filmet nézve és készítve valamennyire már elsajátítottam. Az volt nehéz, hogy ne külsőleg próbáljak megfogni egy témát, ne az akciójelenetek mozgassanak, hanem a karakterek rezdülései és belső drámái, mert ezek sokkal izgalmasabbak és maradandóbbak, mint pl. toronyházak, országok felperzselése a robotok által. Ildikótól azt tanultuk meg, hogy mekkora súlya tud lenni akár egy pillantásnak is. 

Emellett a román új hullám hatott rám a legeslegjobban. Ekkor jöttem rá, hogy engem az emberek mikrotörténetei érdekelnek és elkezdtem csak egyetlen szereplőre koncentrálni, az ő érzéseit, motivációit kibontani egy filmen keresztül. Először a Nem történt semmi c. kisfilmemet készítettem el, melyben Láng Annamária egy nehéz helyzetbe került anya, két napja van arra, hogy reagáljon a fiát ért abúzusra, aztán elkészítettem a Castingot, ahol egy erdélyi bányavárosban élő lány sodródik el egy pornoválogatásra, majd most a nagyjátékfilmemben is egyetlen karakteren keresztül, a Sterczer Hildát megformáló Pál Emőke színésznő szűrőjén át látunk mindent, még Erőss Zsoltot is.

Már a kisfilmjeiddel is erős visszhangot váltottál ki, különösen a Castinggal. Ezek után mennyire volt nehéz tovább dolgozni? Az SzFE-re is többször felvételiztél, az Inkubátoron harmadszorra nyertél támogatást, és az első filmterved nem is ez a film volt, ha jól tudom.

Igen, ugyanazzal nem is lehet kétszer pályázni. Nem a könnyebbik út az én életem ezzel a sok próbálkozással és visszautasítással, de közben nagyon kitartóvá nevelt ez az állandó küszködés, akár hálás is lehet ennek, mert most már nem nagyon van olyan, ami vissza tud tartani. Ha valami nagyon elbizonytalanító történik, akkor is hamar talpra tudok állni és kétszeres erőbedobással újra megpróbálom megoldani az adott feladatot. Egy időben Már Török Ferenc is úgy köszöntött, hogy „Ó, a srác, akit sose veszünk fel!”, nagyon a végét jártam, de éreztem, hogy nekem erre szükségem van és aztán bejutottam. Az első félévet úgy kezdtem, hogy Sopsits Árpád A martfűi rém c. filmjében asszisztenskedtem, alig tudtam bejárni órákra. 

Az a mércém magammal szemben, hogy a következő film mindig jobb legyen, mint az előző, rettegek attól, hogy egyszer elérem a határaimat és nem tudok jobbat csinálni. Nagyon sokat szoktam elemezgetni, sokat tesztelem a közönséggel az anyagot: szakmabeli barátokkal és civilekkel is. Bennem az elsődleges megfelelési kényszer a szakma felé van és utána jön a közönség. Mivel ebben a filmes körben élek és járom a filmfesztiválokat, nagyjából érzékelem, hogy mi a szakma ízlése. Meg tudtam ítélni így előre az első vágat elkészültekor, hogy erről a filmről többnyire jó kritikák fognak születni, ez nem volt igazán meglepő. De a mindennapi néző szemével nem tudok látni, és ez hozta nekem a legboldogabb pillanatokat: amikor a mindennapi nézőtől kaptam olyan visszajelzést, hogy tetszett neki a film és nagyon megmozgatta, katartikus volt számára. Túlságosan függök ezektől a visszajelzésektől, könnyen depresszióba tudok zuhanni, sokszor hullámvölgyeim vannak. A Castingot az elején nem vitték a fesztiválok, akkor nagyon mélyen voltam. Aztán elkezdték hívni, de valószínűleg nem emiatt jöttem ki a gödörből, hanem annak köszönhetően, hogy elkezdtem tanítani két helyen is filmkészítést: Kolozsváron a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen és Kaposváron a Rippl-Rónai Intézetben. Itt kénytelen voltam a diákokkal kommunikálni, muszáj volt beszélni, ez a kényszerbeszéd visszahozott. A kisjátékfilm jó volt arra, hogy folyamatosan fejlesszem magam és tapasztalatot szerezzek, hogy aztán nagyjátékfilmet készíthessek, de valójában amikor nekikezdtünk a nagyjátékfilmnek, akkor nem voltunk felkészülve, nem lehet ezt előre elképzelni, sokkal komplexebb, sokkal több energiát emészt fel, sokkal nehezebb volt átlátni. Végig volt bennünk bizonytalanság, feszültségek voltak közöttünk, bolyongtunk, de most mindenki örül és – azt hiszem – büszke a végeredményre.

A kisfilmjeidben is benne van legtöbbször egy nagyobb lehetősége…

Ez egy hátrány is, azt gondolom. Valószínűleg ez onnan ered, hogy édesanyám minden nap gyerekkoromban népmeséket, meséket olvasott nekem és van egy ilyen epikus hosszúságú, kerekségű történet mindig a fejemben, amikor történetről gondolkodom. Nem tud az agyam sosem úgy működni, hogy egy kisjátékfilmet készítsek el. Szerintem ezek a filmek több fesztiválra jutottak volna el, ha egy kisebb szeletet próbálok megfilmesíteni és nem a kis- és nagyfilm közötti mezsgyén mozgok. Osváth Gábor producer mondta nekem egyszer, hogy egy 30 perces filmnek háromszor jobbnak kell lennie, mint egy 10 percesnek ahhoz, hogy beválogassák egy fesztiválra.

A filmjeidben sokszor dolgozol erdélyi színészekkel (Orbán Levente, Blénesi Kincső, Molnár Levente, Tankó Erika stb.) és erdélyi helyszíneken, van valami személyes kapcsolódásod? Vagy minek köszönhető ez? 

Nagypapám erdélyi volt, a Csoma név is onnan jön, Brassóban vannak rokonaink. Ösztönszerűen vonzódom Erdélyhez és az erdélyi emberekhez, vidékekhez. Általános iskolás koromban voltam osztálykiránduláson Torockón – az osztályfőnököm is egy erdélyi srác volt – és annyira beleszerettem a környékbe, hogy elhatároztam, hogy forgatni fogok ott egy filmet  és ez így is lett. A Tabula Rasa filmmemmel mentem vissza, amit erdélyi színészekkel forgattam le. Megtetszett a színészek odaadó munkája és játéka, úgyhogy ezután ez egy bevált szokássá vált. Molnár Leventével a következő filmememben, a Nem történt semmiben is dolgoztam. Magyarországon sokat látom a színészeinket sorozatokban és filmekben, és szeretek felfedezni más arcokat, lehetőséget adni más embereknek, hogy megmutassák magukat. Próbálok olyan történeteket írni, ahol egy színész meg is tudja mutatni magát. Azzal, hogy egy karakterre koncentrálok, szükségszerűen egy olyan szerep lesz, amit egy színész is talán szívesebben játszik el, mert sokféle arcát megmutathatja. Valahogy átlépek az országhatáron és rögtön minden sokkal izgalmasabbá válik számomra: valamennyire ismerős, de mégis egzotikus és ennek a kettőnek a keveréke nagy szerelmet ébreszt bennem. Amikor Erdélybe látogatok, valahogy megnyugszom, alig várom, hogy nyáron újra mehessek túrázni a Fogarasi-havasokba – egyszer már próbálkoztunk, de akkora eső zúdult ránk, hogy le kellett jönnünk.

A kisfilmjeidben és itt is a női karakterek az izgalmasak, ők a főszereplők, őket helyezed középpontba, azért ez kevésbé jellemző a magyar filmekben férfi rendezők részéről. Persze a férfiak jelenléte is erős, a nők miattuk kerülnek nehéz helyzetekbe, de egyértelműen a női szemszög, a női sorsok a hangsúlyosak. Miért van ez?

Hullámok vannak az életemben. Amikor elkezdtem készíteni a kisfilmjeimet, ott egy vörös hajú kisfiú volt mindig a szereplőm, az én gyerekkori alteregóm, vele készült három kisfilm is. A felvételi filmemet is vele készítettem – ezeket nem láthattad. Aztán volt két filmem, amiben egy kislány volt a főszereplő, Molnár Szabó Emma – ő a Tabula rasa főszereplője is. Később jött a felnőtt női szemszög, valószínű ez is majd lecseng és áttérek másra. Van három nagyjátékfilm-tervem, mindegyikben nő a főszereplő – ez egyelőre kitart nálam. Mindig azt keresem, ami kíváncsivá tesz. A nőket kevésbé ismerem, mint a férfiakat és jobban is érdekelnek, nagyobb a felfedezni vágyás bennem az irányukba. Hasonlóan Kőrösi Csoma Sándorhoz – bár elvileg nincs közöttünk rokoni kapcsolat, de a nagybácsim szerint van – eleve van egy ilyen felfedezési vágy bennem, nagyon sokat utazok hátizsákosan, próbálok ellátogatni autentikus vidékekre, hegyi törzsekhez, ezt imádom a legjobban, sokkal jobban, mint a filmkészítést, mert az traumatikus tud lenni. Ez a felfedezési vágy van bennem akkor is, amikor egy női szemszög mögé bújok és azon keresztül próbálom látni a világot. Érzékenyebbé válok és sok mindent megértek így, amit amúgy a férfiak nem feltétlenül értenek meg. Ettől függetlenül még mindig sok kiismerhetetlen dolog van a nőkben,  ami felfedezésre vár részemről.

Pál Emőke is erdélyi színésznő, akit kisebb szerepekben már láthattunk, de ez volt az első főszerepe magyar filmben. Miért őt választottad?

Játszott már főszerepet egy román filmben, a Love 2. America-ban, amit 2018-ban mutattak be, Florin Șerban rendezte. Egy Filmtettes tábori kisfilmben láttam őt először, Fazekas Gyöngyi Saudade c. művében: egy Skype-beszélgetés zajlik két testvér között, itt tetszett meg. Ha látok valahol egy jó arcot, az beleég a retinámba, és ez történt itt: Emőke arcában volt a legtöbb szélsőség, egyszerre volt szigorú, határozott és kemény, de volt egy érzelmes, elgyengülni képes tekintete is, ennek a kettőssége fogott meg. 

Aztán 2019 májusában elolvastam a Hópárduc felesége c. könyvet, amit Révész Szilvia írt, ebben Sterczer Hilda mesél a gyászfeldolgozásáról és elhatároztam, hogy ebből filmet akarok készíteni. Kb. 2 hónapra rá találkoztam Emőkével Kolozsváron és készítettem róla fotókat. Mondtam neki, hogy ez még nem egy felkérés, csak én így dolgozom, hogy szeretem a színész arcát látni, miközben írok. Beraktam a laptopon háttérképnek a fotóját és így kezdtem el írni a forgatókönyvet, át is küldtem neki. Közben Hildával is egyeztettem, fejlesztettem folyamatosan a könyvet. Emőke jött Budapestre, itt írta a doktori dolgozatát, elmentünk néha falat mászni, sokat találkoztunk és beszélgettünk, ismerkedtünk. Nekem fontos volt, hogy ha egy nagyjátékfilmre készülünk, akkor legyen valamilyen kémia is köztünk, ami nemcsak szakmai, hanem emberi is. Ezután hívtam el castingra. Látva az érdeklődését és az alázatosságát, elég biztos voltam benne, nem is gondolkodtam máson, de nem kértem fel rögtön, előbb megnéztem a castingfolyamatot is vele. Itt vált biztossá a monitoron, hogy ő lesz: amikor folyamatosan kíváncsiságot éreztem a képen szereplő nő lelke irányába. Meglepetéseket tudott okozni folyamatosan, nem csak követte az utasításokat. Azt gondoltam, hogy ha én kíváncsian nézem őt a kamerán keresztül, akkor ez a kíváncsiság átmegy a nézőbe is. Felkutatni váró, különleges tüneményként tekintettem rá, reméltem, hogy majd ez az energia oda-vissza hat. Talán így lehet a legjobban egy színészt megtámogatni, ha megvan ez a kíváncsiság a rendező, az operatőr részéről.

Szántó Fanni állandó munkatársad a filmekben, Kis Hajni is vele írta a Külön falkát. Hogy kell elképzelni a munkafolyamatokat?

Amikben én gyengébb vagyok – az emberi viszonyok, az érzelmek – azokban erős igazán Fanni. Ő egy alapember számomra, a jövőben is őt fogom hívni, mert egyszerűen nem tudok olyat, aki ennél jobban kiegészítené a hiányosságaimat. A rendezőnek az a dolga, hogy megtalálja azokat a stábtagokat, akik az ő gyengeségeiben erősek. Itt nagy segítségemre volt a filmben Tóth Levente operatőr is, nagyon maximalista az előkészítés terén, ki tudom kérni a véleményét dramaturgiai szempontból is, ezért ő most dramaturg is ebben a filmben. Szintén állandó tag Márton Dániel vágó, aki a Ricsárdgír zenekar énekese egyébként, neki nagyon jó ritmusérzéke van és bízom az ízlésében. Ezekkel az emberekkel megvan a közös rezgés.

Mesélj egy kicsit a felkészülésről, úgy tudom, hogy te is felmásztál 5000 méter fölé! 

Minden évben megpróbálok elutazni valahova, és az ázsiai irány nekem nagyon tetszik, ez is egy kapocs a világjáró Kőrösivel. Utazásaim során, amikor Nepálba meg Indiába látogattam, már a fejemben volt ez a filmterv, de akkor még Erőss Zsoltról akartam filmet készíteni. Az egy tipikus hollywoodi struktúra lett volna: szegény, erdélyi faluból felkerekedő országos hírnévre szert tevő, eredményes hegymászó, aztán jött volna a lavina-baleset és végül újra protézissel megmássza a legnagyobb csúcsokat – ez egy hőstörténet. Amiatt, hogy ennyire kézenfekvő volt, nem szerettem eléggé ezt a tervet. Kutatási szempontból is mentem a Himalájára amellett, hogy nagyon kíváncsi voltam, ugyanis végtelen tiszteletet érzek a természet és a hegyek iránt: akartam érezni az oxigénhiányos környezetet és látni azt, amit a hegymászók látnak. Fontosnak tartom, hogy ha valamiről filmet készítek, akkor azt jól ismerjem, az átlagosnál mindenképpen jobban. Ebben nekem el kellett mélyülni, sokat jártam túrázni az Erdélyi Magyar Kárpát Egyesülettel is még fiatalabb koromban: Kelemen-havasok, Meszes-hegység stb. Meg akartam tapasztalni, hogy milyen érzés bizonyos magasság felett lenni, ahol már nincs élet, 5000 méter felett az oxigéntartalom az 50 százaléka annak, ami itt lent van. Rögtön amikor leszálltam Lukla repülőterén – ami a világ második legveszélyesebb reptere, ez már a hegyekben van, innen indul az Everest alaptábori túra – beleszívtam a levegőbe és megláttam  a hatalmas hegyeket, akkor mérhetetlen nyugalom és harmónia szállt meg, életem legharmónikusabb 12 napja volt. Az alaptáborból nem látszik az Everest, felmentünk Kala Pattharig és innen már jól lehetett látni a csúcsot. Folyamatosan elkezdtem érezni, hogy mennyire apró vagyok, mennyire törékeny az ember, éreztem az oxigénhiányt, bár még nem volt szükségem gyógyszerre, de nagyon aluszékony voltam, éreztem, hogy ha bárhova leülnék, el tudnék aludni. 

Sterczer Hilda hogyan fogadta azt az ötletet, hogy az ő szemszögéből akarod elmesélni a történetet? Azt olvastam, hogy nem csak ő, de a pszichológusa is segített neked a valós történet mélyebb megismerésében.

Édesanyámat akkoriban sugárkezelésre és kemoterápiára vittem és ahogyan láttam a leépülését, előre elkezdtem magamat felkészíteni, hogy mi lesz, ha elveszítem. Rájöttem, hogy a hiánytól való félelem nagyon erőteljes érzés. A gyászfeldolgozásról pedig kevés film készült még akkor. Azonban amióta ez a film megszületett, egyre gyakrabban kerül vászonra a gyász témája: Pieces of a Woman (r. Mundruczó Kornél), Vezess helyettem (Drive my Car, r. Hamagucsi Rjúszuke), Kárpáti György Mór Jövő nyár filmje is ezzel a témával fog foglalkozni – ez most valahogy egy ilyen hullám, csak mikor elkezdtük a filmet, ennek még nem láttuk a jeleit. Hála Istennek anyukám meggyógyult, de engem beszippantott ez a téma és amikor elolvastam a könyvet, tudtam, hogy a gyász fog engem érdekelni ebből a történetből – ez egy sokkal izgalmasabb és láthatatlanabb aspektus. Rá két napra összefutottam Hildával egy élelmiszerboltban teljesen véletlenül és odamentem hozzá, bemutatkozam, elmondtam neki, hogy filmet szeretnék készíteni az életének erről a szakaszáról, ő erre azt válaszolta, hogy már több filmes stáb is megkereste, de mindig Zsolt halálát akarták a középpontba helyezni a hegyen és ez Hildától nagyon idegen volt, már csak azért is, mert nem tudhatjuk, hogy pontosan mi történt, minden elmélet. Nem akarta, hogy olyan képsorok készüljenek, ahol látjuk a férjét meghalni, meg attól is tartott, hogy olyan rendezők készítenek filmet, akik még sosem jártak a hegyekben. Azt mesélte, hogy amikor megnézte az Everest c. filmet, végigröhögte, mert annyira hiteltelen volt. Nekem pont ellentétes volt a szemszögem és ebben ő is meglátott valamit, hogy erről kell beszélni és belement: elkezdtünk találkozgatni, interjúkat készítettem vele és összekötött a pszichológusával is, Tapolyai Emőkével, aki a legfontosabb kísérője volt a gyászfeldolgozásban. Ő előttem felhívta Hildát, hogy biztosan mindent elmondhat-e nekem, Hilda erre igent mondott, Emőke felnyitotta a Hilda mappáját és nagyon sok izgalmas dolgot mesélt, amik aztán a filmbe is bekerültek.

A képaránnyal való játék nagyon erősen hat a nézőre is: a Zsolt balesetétől kezdődően a 16:9 elkezd lassan, fokozatosan beszűkülni, a film csúcspontján már 1:1-ben látjuk a képsorokat, aztán elkezd újra kiszélesedni. Hasonlót Xavier Dolan Mommy c. filmjében láttam, de ott csak egy jelenet erejéig hangsúlyos a képkeret változása, itt viszont végig. Honnan jött ez a megoldás?

Sokat gondolkodtunk azon, hogy hogyan lehetne a képaránnyal játszani, olyan ötletünk is volt, hogy más-más képarányú legyen a múlt és a jelen és aztán valahogy jött ez. Bedő Barna, a trailer vágója az Akik maradtak előzetesében csinált egy ilyen összeszűkülést, a Mommyt én is láttam, persze – és akkor jött a gondolat, hogy mi lenne, ha folyamatosan szűkülne a kép. Próbáltam mindenféle esztétizálástól meg szépelgéstől távol maradni, de úgy éreztem, hogy ez illeszkedik a tartalomhoz. Ahogyan Hilda bezárkózik a gyászba és ahogy fogy el a levegő körülötte, úgy szűkül a kép, és amikor a gyógyulás útjára lép, akkor elkezd a kép újra tágulni.

Ezt mindig megkérdezem, ha inkubátoros filmről van szó: itt sokkal kevesebb a keret, mint egy átlagos nagyjátékfilmnél és mindig kisebb a költségvetés, mint amekkora a vállalás. Mik voltak ennek az előnyei és a hátrányai? 

Még az Inkubátor elején elmondták, hogy mi az, amit kerülni kellene: tömegjelenetek, extrém helyszíneken történő forgatás, gyerekszereplő stb. Emlékszem, hogy feltettem a kérdést, hogy nekem van egy hóbarlangos jelenetem a Himalájában és ezen mindenki jót nevetett. Egy ilyen nehézségű filmnél nagyon erős háttérre volt szükségünk, amit a producerek, Sümeghy Claudia és Topolánszky Tamás meg is teremtettek rögtön az elejétől kezdve. Mindent megtettek azért, hogy ennyi pénzből a film el tudjon készülni, sőt, kiegészítették, hogy tudjunk külföldre is kimenni forgatni pár napra és le tudjuk forgatni a hegyi jeleneteket is. A film utóéletében is részt vesznek és a nézőkhöz való eljuttatásában is sokat segítenek.

Határhelyzeteket és komoly, sőt komor témákat feszegetsz mindegyik filmedben, ahogyan most is. Mi vonz téged ezekhez a nehéz területekhez? 

Ezekről beszélünk a legkevesebbet, tabusítjuk őket és ez egy oda-vissza folyamat. A művészet célja leginkább az, hogy olyan témákat helyezzen előtérbe, amelyek háttérbe szorulnak. Abban reménykedem, ha legalább filmen ezek megjelennek, akkor elindul majd róluk a kommunikáció, ami szükségszerűen a tabuk ledöntéséhez vezethet.

Van-e olyan következő filmterv, amiről beszélhetsz?

Még nincs, egyelőre ennek a filmnek az utóélete zajlik még és közben tanítok Kolozsváron és Kaposváron. Van több film is a fejemben, de nem tudom, hogy melyikkel tudok ilyen mélységekig lemenni, ezért ezekről még nem akarok beszélni. Ha kimondanám, akkor már elindulna a hullám...

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
Magasságok és mélységek

Magasságok és mélységek

Színes életrajzi, filmdráma, 96 perc, 2022

Rendező:
Szereplők: , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

0

A látogatók szerint:

6

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu