Mennyi elfojtott érzelem és ki nem mondott gondolat fér bele egy tűzpiros autóba? A Cannes-ban többszörösen díjazott, japán Oscar-nevezett Vezess helyettem felszabadító összefüggéseiért meg kell harcolnunk, de minden perc megéri.
Gyász, bűntudat, féltékenység, elfogadás, jóvátétel, megnyílás, fantázia, emlékezés, valóság – a legtöbb film eggyel is beérné a felsorolt érzelmek, lelki folyamatok, témák bemutatása közül, de a Vezess helyettem mindet érinti, sőt, még rengeteg mást is. Hamagucsi Rjúszuke háromórás filmje lassan indul, de észrevétlenül behálóz és megbabonáz, a hatása pedig a katartikus befejezés után is jó ideig tart.
Egy ilyen terjedelmű filmnél mások az arányok, mint egy megszokott másfél-kétórás drámánál. A Vezess helyettem első órája nehezebben fogyasztható, hiszen a rendező elliptikus elbeszélésmódot használ, a cselekmény egymástól távoleső pontjait köti össze, sokszor nem értjük, mit miért látunk és miért érdekes ez az egész. Rendhagyó módon a stáblista csak a film 40. percében fut le, így a prológus egyfajta zárvány, megalapozás, melynek jelentősége csak a későbbiekben válik egyértelművé. Megismerjük a sikeres színész-rendezőt, Kafukut, akinek szeretetteljes, mély, de sötét árnyalatoktól sem mentes kapcsolata van feleségével, Otóval, a tévés ugyanis megcsalja őt és egy múltbéli tragédiára is kapunk utalást. A házaspár legkülönösebb rituáléja, hogy Oto az együttléteik alatt folytatásos történeteket mesél, a nyugtalanító sztorikból pedig forgatókönyveket is ír. Azaz már a prológus megalapozza a film legkülönösebb vállalását: erőteljesen a nézői fantáziára alapoz, kizsigereli a figyelmünket. A Vezess helyettem nézésekor két mozi pereg előttünk: a film felszíni rétege, illetve egy titkos, belső mozi, amit csak a kimondott szavak, a szereplők által plasztikusan tálalt történetek alapján képzelünk el és vetítünk saját magunknak.
Oto azonban a prológus végén váratlanul meghal, a film további, parádésan izgalmassá sűrűsödő része pedig két évvel később játszódik, amikor a gyásztól sújtott Kafuku elvállalja a korábban általa is játszott Ványa bácsi megrendezését Hirosimában, egy olyan különleges előadásban, amelyben mindenki a saját anyanyelvén beszél, egy színésznő például koreai jelnyelven. A férfi mint mindenhova, ide is az imádott tűzpiros, veterán Saabjával érkezik, azonban a színház kirendel mellé egy fiatal női sofőrt, a kelletlen találkozás pedig mindkettejük életére hatással lesz – szerencsére nem a közhelyes-romantikus-beteljesülős módon.
Ez a rövid, csapongó összefoglaló is jelzi, hogy nagyon nehéz néhány szóban megfogalmazni, miről is szól a Vezess helyettem. A cselekmény egyszerre szerteágazó, mégis roppant egyszerű és hétköznapi, a rengeteg apró epizód, a párbeszédek során érintett érzések és gondolatok, illetve az egyes motívumok, események, elmesélt történetek közti transzcendens összefüggések pedig nagyon rétegzetté teszik a Murakami Haruki mindössze 40 oldalas elbeszéléséből (és néhány más művének részletéből) írt filmet. Sokféle értelmezése lehetséges attól függően, hogy mit érzünk benne a leghangsúlyosabb szálnak; a Vezess helyettem valószínűleg pont ezzel a láthatatlan, lassan feltáruló gazdagságával és a nézőnek adott szabad játéktérrel nyűgözte le a világot Japántól Cannes-ig.
A Vezess helyettem az én olvasatomban arról szól, hogy a különbözőképpen beáramló, befogadott szövegek hogyan hatnak egymásra, a szereplők életére és a nézőre. Mágikus, megmagyarázhatatlan, misztikus összefüggések sejlenek fel, miközben Hamagucsi elbeszélésmódja végig tiszta, realista. Alapvetően Oto történetei, a Ványa bácsi, illetve a főszereplők múltja olvasható rá egymásra és az aktuális eseményekre. Egy ponton például kiderül, hogy Oto a szeretőjének is ugyanazt a történetet mesélte, mint Kafukunak, a rivális pedig ismeri a folytatást is, amit a férj már nem kapott meg – a talányos befejezés megosztása pedig különös köteléket teremt a két rivalizáló férfi között. Emellett Kafuku azért ragaszkodik az autójához, mert Oto korábban kazettára vette neki a Ványa bácsit, amit az útjai során memorizált – a Csehov-dráma furmányosan egyszerű kulcsmondatait a halott nő szinte szellemként nyomatékosítja az újra és újra meghallgatott szalagon. Izgalmas ellentmondás az is, hogy a Vezess helyettem a felszínen finom és gyengéd film, a szereplők viszont kifejezetten naturalista történeteket találnak ki és erőszakos eseményeket mesélnek el, amelyek így csupán a képzeletünkben elevenednek meg. Magunkra vessünk, hogyan képzeljük el a film valós vagy fiktív gyilkosságait, haláleseteit vagy egy túlterhelt anya-lánya kapcsolatot!
A Vezess helyettem tehát kifejezetten párbeszédközpontú filmként ér el zsigeri hatást a nézőjében. Ehhez jó támpont és reflexió Kafuku instrukciója a színészei számára a Ványa bácsi próbafolyamatában: többször is azt kéri, hogy hagyatkozzanak a szövegre, ne játsszanak, az érzelmek majd jönnek maguktól. Valóban. Hamagucsi filmjében csodák születésének vagyunk szemtanúi a színpadon, a szereplők magánéletében és a néző-szereplők relációban egyaránt. Csodáknak, amelyek nehezen jönnek világra, mégis maguktól értetődőek és szükségszerűek. Hálás néznivaló a Vezess helyettem, mert a maga visszafogott módján a pozitív kötődések megteremtését, a továbblépés lehetőségét hirdeti. A legszebb, legfelszabadítóbb érzelmek a legsúlyosabb tragédiákból sarjadnak, a legváratlanabb helyeken bomlanak ki. Ahogy a cím értelmet nyer, az autó eltéphetetlen köteléket teremt a sofőrjeivel, akik vezetik őt és egymást, az az utóbbi évek egyik legmeglepőbb és legszívmelengetőbb allegóriája.
