És – továbbgondolva a címet – sorozatgyilkosokról szóló thrillerek sincsenek; annál bizonyosan kevesebb, mint ahány „nem létező” sorozatgyilkost ismer a magyar kriminalisztika története. Sopsits Árpád filmje, minden hibája ellenére, több mint egyszerű thriller: az '56 utáni Magyarország kollektív közérzetének látlelete.
Hogy mennyi az igazságtartalma a cikk címében idézett, a filmben elhangzó állításnak (valójában figyelmeztető felszólításnak), mutatja ez a hevenyészett lista – úgyhogy a magyar filmgyártás már rég adós volt egy rendes, jól összerakott sorozatgyilkosos thrillerrel, a jelenlegi finanszírozói környezet pedig kedvez a műfajfilmes törekvéseknek. A martfűi rém ráadásul egy szimbolikus év őszén kerül a magyar mozikba: szinte napra pontosan hatvan esztendővel az 1956-os forradalom leverése után. És ez azért fontos, mert a nagyjátékfilmmel utoljára közel egy évtizede jelentkezett Sopsits Árpád úgy tud teljesen „klasszikus”, élvezhető pszichothrillert készíteni, hogy – megtörtént események alapján forgatott munkáról lévén szó – az elbeszélésből kibomló egyéni drámák felvillantanak valami lényegeset a korszak társadalmi viszonyaiból, (szó szerint és átvitt értelemben) fojtogató légköréből is.
1957-ben a címben jelzett alföldi településen meggyilkolnak és (holtában) meggyaláznak egy fiatal nőt, akinek szinte felismerhetetlenné püffedt holttestét a Tiszából halásszák ki. Az ügy viszonylag egyszerűnek tűnik, le is tartóztatják a nő szerelmét, aki zavaros, ellentmondásos vallomásokat tesz, az alibije hamisnak bizonyul, végül pedig bevallja, hogy ő követte el a gyilkosságot. Egy elvált férfi őrjöngő szerelemféltésből baltát vág a vele szakítani kívánó szeretője homlokába: kívülről nézve ennyiről szól a történet. A feltételezett gyilkost előbb halálra, majd életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélik, és itt vége is lenne az ügynek.
Csakhogy hét év múlva újabb haláleset történik ugyanott, kísértetiesen hasonló körülmények között, az elkövető pedig nem lehet ugyanaz a férfi, hiszen ő sokadik sikertelen fellebbezési kísérlete után félőrülten ül egy börtöncellában. Ahhoz, hogy a sorozatos bűnügyek – a Kovács Péter (a filmben Bognár) nevű martfűi sorozatgyilkos lelkén négy halálos áldozat és további két gyilkossági kísérlet szárad, legalábbis ennyit tudtak rábizonyítani – között egyáltalán kapcsolatot teremtsenek a hatóságok, szükség van egy fiatal, elszánt és személyes motivációktól hajtott ügyészre, aki megszállott igazságkeresésében korábbi mentorával és elődjével kerül szembe – azzal az ügyésszel, aki ártatlanul juttatta börtönbe és kergette szinte a halálba az első áldozat szeretőjét.
Sopsits filmje intelligensen és ravaszul építkezik, két, párhuzamosan futó szálon: miközben viszonylag korán feltárul előttünk a gyilkos kiléte és (többé-kevésbé) motivációja, a nyomozás során annál mélyebbre visz bennünket a múlt sötét erdejében, az „októberi sajnálatos eseményeket” követő korszakba, amikor a bűnbakképzéstől sem visszariadó hatalmi erődemonstráció számára sem az emberélet, sem az igazság nem számít. A martfűi rém kissé tévéfilmes hangulatú vizuális világa a „nagy fekete autók” Magyarországát, az elhallgattatás, illetve el- és lehallgatás rendszerének közérzetét idézi meg, amelyet minden szocreál jellege ellenére a fekete széria vigasztalan atmoszférája itat át.
Az is jellemző, hogy az összes karakter közül az Anger Zsolt alakította nyomozó figurája a legélőbb és legárnyaltabb: a „rovott múltú”, ezért zsarolható, folyton vívódó, magányos és érdes modorú, de – mint az ártatlanul elítélt férfi nővére iránti gáláns vonzalma bizonyítja – érző szívű rendőrtiszt hamisítatlan kelet-közép-európai noir-hős. Karaktere összetettebb, mint a Hajduk Károly által játszott sorozatgyilkosé, akinek – képileg is merészen adagolt – szexuális aberrációjából kibomló indítéka, lélektani háttere, a zsáner jópár klasszikusának ismeretében, kiszámíthatóbb.
A filmnek azonban ezek az egyenetlenségek sem ártanak igazán: A martfűi rémet a remek történetvezetés és szuggesztív, mégsem tolakodó korrajz mellett az – egyszerre meglepő és logikus – végső drámai fordulat avatja „egyszerű” detektívtörténetből bűnfilmmé.
Csak hogy érezzük, műfaji közelség ide vagy oda, ez mégsem Amerika.
