A gyári munkás fiaként született Ken Loach legutóbb az Európai Filmdíjak gáláján kapott életműdíjat. A díjátadó előtt a németországi Essenben beszéltünk a Felkavar a szél, a Még egy csók, a Nevem, Joe, a Szabad világ, a Barátom, Eric, a Haza és szabadság Arany Pálma- és César-díjas alkotójával. 3 nappal a Cannes-i fesztivál előtt érkezett a hír, hogy az iraki háborúról szóló Route Irish című filmjét az utolsó pillanatban hívták meg a versenyszekcióba.
Valahányszor láttam őt egy fesztiválon, mindig elképesztett, hogy milyen félénk, halkszavú figura. Viselkedése már-már alamuszi, miközben filmjeiben dühös renegátként kemény hangon tiltakozik olyan társadalmi jelenségek ellen, melyekkel nem ért egyet. A 74 éves angol rendező dogmatikus balos, aki természetesen elvből rühelli Izraelt és a multikat, a privatizációt és a neoliberális laissez faire gazdaságpolitikát, a sovinizmust és az egyházat. Tavaly például letiltotta filmjét a Melbourne-i Filmfesztivál programjából, mert a rendezvényben izraeli pénz is volt. Társadalmi érzékenysége ellenére válaszaiból kiviláglik, hogy brit szemüvegen keresztül nézi a világot és állandó viszonyítási pontja az általa szenvedélyesen utált thatcherizmus. Ennek ellenére, visszamenőleg az összes alkotását közszemlére tette a YouTube-on, mégpedig azzal a céllal, hogy újabbnál újabb nézőket hódítson meg. A filmek teljes hosszúságukban megtekinthetőek.
Évekkel ezelőtt a Nevem, Joe címszereplőjétől, Peter Mullantól hallottam először Loach munkamódszeréről: „Időrendben forgatja a jeleneteket. Ezt a módszert én is átvettem tőle, amikor rendezni kezdtem. Nem adja oda az egész forgatókönyvet, és felveszi a próbákat is. Olyan hangulatot teremt, amelyben öröm dolgozni, még ha kemény filmet is forgatunk. A jelenet előtt nem dugja a színész arcába a csapót, és nem kiabálja, hogy „tessék, felvétel!” – csupa olyan dolgot, ami kibillent a játékból. Ken mindig az emberi szem szintjén filmezi az eseményeket. A kamera pontosan azt mutatja, ahogy ő látja a dolgokat. Nem szórakozik extrém szemszögekkel. Egy szobában csak négy lehetséges beállítást ismer. Mert négy sarka van a helységnek.”
Honnan sajátította el egyszerű munkamódszerét és sallangoktól mentes vizuális stílusát?
Sokat forgattam Chris Menges-szel, aki Forman operatőrének, Miroslav Ondriceknek volt az asszisztense (a Ha… című Lindsay Anderson film forgatásán – K.L.). Amit ő megtanult arról, hogyan világítottak a csehek, milyen lencsét használtak, milyen egyszerű kameramozgásokat alkalmaztak, ezt mind belevittük a Kesbe (1970). Számomra máig csehek készítették a legmeghatóbb filmeket.
Emberek és ideológiák
Hogyan fordult érdeklődése a mozi felé?
Gyerekként elvarázsolt a színpad világa, de 16 évesen felfedeztem magamnak a mozit. Egy kis iparvárosban laktunk, és cimboráimmal mindig az európai filmeket vetítő filmszínházba jártunk, mert azokban a lányok levették a ruháikat. (nevet) Képzelheti, mennyire izgalmas volt ez nekünk akkoriban. Az olasz neorealista filmek hatására kezdtem gondolkodni a filmről, mint médiumról. De Sica nagy kedvencem volt. Főiskolásként úgy éreztem, a neorealizmus egy idő után kifulladt, de megjelent a cseh film, és ez már jó irányba tart. Forman és Menzel munkáiból humanizmus áradt, emberábrázolásuk roppant valósághű volt.
Mivel filmjeiben oly nagy hangsúlyt fektet szereplői anyagi helyzetére, nem érzi a sematizálás veszélyét? Hogy a szegény embert mindig jó színben tünteti fel, az igazság letéteményeseként, a gazdagot pedig mindig elnyomóként, kellemetlen figuraként.
Ha így lenne, az valóban rossz filmet eredményezne. Nálam sosem ilyen egyszerű képlet alkotta a kiindulópontot. Mindig érdekes karaktereket próbáltam létrehozni, és izgalmas embereket találni az életre keltésükre. Valódi alakokat, akik nem hivatásos színészek. Minden ember tele van benső konfliktusokkal és ellentmondásokkal. A sztereotípiákon túllépve valami váratlant is kell nyújtani, ami a meglepetés erejével hat.
A Vasutasokban (2001) éreztem, hogy a munkásokat csak az „osztályharc” kontextusában ábrázolja, magánéletük és személyiségük háttérbe szorul, vagy csak annyiban jelenik meg, hogy kidomborítsa megélhetési gondjaikat (pl. az egyik munkás nem tud gyerektartást fizetni)…
A Vasutasokat komédiaként kezeltük. Mert azt mutattuk be, milyen abszurditásokkal van tele egy iparág privatizációra való felkészülése. Szerintem azok a fickók nagyon is komikusak voltak. Állandóan viccelődnek. Nem hősök ők, hanem egyszerű emberek. Nem ábrázoltuk őket szentekként. (Loach úgy látszik nem értette meg a nüanszokat, amire a kérdés célzott: a munkásokat ugyan esendő emberekként ábrázolja, nem szentekként, de nem ad nekik ellenszenves jellemvonásokat, megnyilvánulásokat, melyek alapján vegyes benyomás alakulhatna ki róluk a nézőben – ez továbbra is szimplifikáció és idealizálás, ami egész életművére jellemző. Egy idézet kívánkozik ide Virginia Woolf azon esszéjéből, melyben „társadalmi realista” írótársait kritizálta: „Bennett arról írt volna, hogy Mrs. Brown mekkora házbért fizet, Wells arról, hogy mennyit kellene fizetnie, Galsworthy pedig arról, hogy a következő hónapban bizonnyal nem tudja kifizetni. Ám egyikük sem írt volna Mrs. Brownról, mint sajátos, eleven személyiségről” – K.L.)
Az utóbbi tíz évben Paul Laverty írja a filmjeit, aki Glasgowban él.
Ő az üzemanyag a benzintartályban. Távkapcsolat van köztünk. Ami főleg abból áll, hogy a focimeccsek eredményeit és a napi híreket övező dühkitöréseinket osztjuk meg egymással. Amikor dolgozunk, megbeszéljük, hogyan szeretném a történetet. Ő aztán elmegy és megírja. Újra meg újra átdolgozzuk a megírt jeleneteket, sokszor elvetjük őket. Ami kiállja a többszöri próbát, az kerül bele a filmbe.
Szegények, hajléktalanok, proletárok egyesüljetek!
Mit szól ahhoz, hogy Európában erősödnek a nacionalista, sőt soviniszta szólamok?
Ennek a szegénység az oka. Hogy az embereknek nincs munkája. A nacionalizmus veszélyes, mert idegengyűlöletbe torkollhat. Nálunk Angliában például így kerülhetett be neofasiszta politikus az Európai Parlamentbe. Veszélyes a nacionalizmus. És téves, mert én mindig úgy láttam, a nemzetköziség fontos alapeleme mindenfajta politikai filozófiának. Az ellenség ugyanis nem a külföldről betelepülő vendégmunkás, hanem a munkaadó, aki mindent megtesz, hogy minél olcsóbban szerződtethessen munkaerőt. Ez persze konfliktushoz vezet, de a megoldás nem az, hogy kijátsszuk a szegényeket egymás ellen. A béremelés az egyetlen tisztességes kiút, rá kell kényszeríteni erre a munkaadót. Társadalmunkban két érdekszféra áll ütközésben: az egyik a nagyvállalatoké, melyek nyereségük maximalizálására törekszenek olcsó munkaerő alkalmazásával, s a piaci dominanciára hajtanak; a másik oldal a dolgozók érdekei, akiknek biztos kereset kell maguk és családjuk számára, gyerekeik iskoláztatására, táppénz és orvosi ellátás a betegség idejére, nyugdíj az öregkorra. Bár a nacionalizmus nem hasznos, hazád focicsapatáért szurkolni, azt lehet. A focimeccs kiváló terep az érzelmek kiélésére azoknál a férfiaknál, akik mindennapi életükben nehezen fejezik ki önmagukat. Legutóbbi filmjeim elég kemények voltak, ezért gondoltuk úgy, ideje egy kis mosolyt csalni az arcokra. Ebből a szándékból született a Barátom, Eric (2009). De hát mi is a vígjáték? Tragédia az is, csak éppen boldog befejezéssel!
Gyakran megesik, hogy művészi ízlése és politikai nézőpontja ellentétbe kerül? Hogy kedveli egy kollégája filmjeit, de művei politikai üzenetével nem ért egyet?
Sokan tudnak mesteri képsorokat készíteni és brilliáns módon összevágni azokat. De a filmkészítésnek nem ez a lényegi része, hanem az emberség. A moziban emberekről és kapcsolatokról beszélünk. A főszereplő lehet teljesen individualista, élhet a saját fejében, a fantazmagóriáiba bezárva, de végső soron mindenki egy szélesebb közegben létezik, ami maga a társadalom. Társas szituációkban élünk: a filmbéli figuráknak van munkahelyük, családjuk, lakóhelyük. Elkerülhetetlen, hogy az ember ne alakítsa ki a véleményét ezekről. Nehéz úgy filmet készíteni, hogy ne jussunk el valamifajta összegzéshez a világ állásáról. Ez pedig elválaszthatatlan a politikától, mert az mindenre rányomja a bélyegét.
Megfordult a fejében valaha, hogy politikus legyen?
Nem, nem! (nevet)
Fiatalon sem?
Nem. A 70-es években optimisták voltunk, de felsültünk vele. Mert elvesztettük a választást, és a thatcheri ellenforradalom győzött. Mára közel kerültünk ahhoz, hogy elpusztítsuk a bolygót. Nem vagyok optimista, de tény, hogy mindig van lehetőség a dolgok megreformálására. A világ állandó változásban van: olyan, mint a lejtőn lefelé száguldó busz. Valakinek a volánhoz kell ülnie, hogy megnyomja a féket. A tehetős rétegek olyan szórakoztató filmeket gyártanak, amik hamis reményeket adnak az embereknek. El akarják hitetni velük, hogy bármit elérhetnek. A szegényeket pedig a gazdagok élete érdekli. Ezért ácsorognak a kordon mögött, hogy lássák a királyt és a királynőt, amint elhalad, nem?
Rendszeresen érintkezik egyszerű, alacsony sorból származó emberekkel?
Nem olyan komplikált ez, csak kellő alázattal és humorérzékkel kell megközelíteni őket. Mindig is szerettem utazni, mert így lehet ismerkedni emberekkel. Ebből tanulok. Úgy látom, az emberek nagyon szeretnének értő fülekre találni, hogy megoszthassák az élettörténetüket. A filmírókat is mindig nagy becsben tartottam. Nekik köszönhető, hogy ilyen hosszú karriert futottam be. Nélkülük mindent egyedül kellett volna csinálnom. Márpedig az embernek egymagában nincs olyan sok mondanivalója – hacsak nem géniusz! De én olyan vagyok, mint ezek az egyszerű figurák, akikről filmeket készítek. Azt próbálom megmutatni, miként küzdenek, hogy megőrizzék a méltóságukat a nehézségek közepette.
.jpg)
