A Merénylet 30 évvel a díjazás után aktuálisabb, mint egykoron volt, de ez még nem menti meg attól, hogy az Oscar-díjak történetének egyik leggyengébb darabja legyen.
A második világháború személyes traumái mindinkább elhalványulnak a közbeszédben, a kollektív tragédiák viszont egyelőre még elevenen élnek, különösen olyan körülmények között, hogy a jelen narratíváit uraló állami illetékesek a nemzetfetisizmus jegyében egyre rutinosabban élnek vissza a múlt átírhatósági gyakorlatával. A múlt és az emlékezet kizárólag a jelenből értelmezhető, így a jelen csuklóból átfogalmazhatja a múltat, amely ezáltal holmi törékeny organizmusként, lerombolható házként, elégethető könyvként könnyebben a jelen áldozatává válhat, mint ahogyan annak ellenkezőjét paraszti ésszel elképzeljük. Felejtő énünk valamiért ezt egyáltalán nem találja tragikusnak (jóllehet az), hiszen a jelen ambícióihoz szabott múlt, az elcsuklás jelzőivel megpakolt mítosz mindig szívet melengetőbb emlékezetet épít a közösségről azok számára, akik nem vettek részt benne, mint azok a fránya emlékező egyének, akiknek netalán fájt az éhezés, a hideg, a betegítő félelem, a lőtt seb, a család elvesztése. A nemzetféltők szempontjából a személyes alsót a közösségi felső perspektíva legitimen nyomja agyon, ahogy időben mindinkább távolodunk az emberi butaság globális megnyilvánulásától, amit egyre semmitmondóbban második világháborúnak nevezünk.
A második világháborúból, annak is a végéről származó személyes trauma és felelősség, kollektív tévedés és általában vett jóváhagyhatatlanság feszül egymásnak Fons Rademakers holland rendező Merénylet (De aanslag) című 1986-os alkotásában, amely 1987 elején mind a legjobb külföldi filmnek járó Oscar díjat, mind a hasonló kategóriában kiosztott Arany Glóbuszt elnyerte. Nem feltétlenül megérdemelten, de mivel egyetlen valamirevaló kihívója mindkét versenyben a gyönyörűen fényképezett, szexi, de minden más szempontból a Merénylet örök kérdéseivel szemben versenyképtelen Betty Blue (37°2 le matin, r. Jean-Jacques Beineix) volt, akkor tán mégis joggal. Ugyanakkor pedig az sem kétséges, hogy a Merénylet filmként nem annyira jó, mint amennyire politikailag erős, és hát az Oscaron már akkor is lenyomta a poétikát a politika, ez sem újkeletű jelenség. Csak a 80-as években nem volt Twitter meg Facebook, ahol ezen rinyálni lehetett volna naphosszat.
Harry Kurt Viktor Mulisch holland író, az irodalmi Nobel-díj önjelölt várományosa a film alapját képező, azonos című regény szerzője, akinek a második világháború jelentette gyakorlatilag a felnövés korszakát, 1939-ben 12 éves volt. Apját náci kollaboránsként a háború végét követően bebörtönözték, nagyanyja haláltáborban végezte. Részben tehát apjáról, részben a közösség által kitaszított anyjáról, és önmagáról is szól a gyilkos időszak egyéni következményeit boncolgató műve, amelynek kiindulópontját egy akár hétköznapinak is tekinthető esemény szolgáltatja, de amely hosszú évtizedekre elrontotta több személy életét – mindamellett, hogy háború volt, és az sosem egyéni probléma.
Anton Steenwijk kamaszévei elején jár 1945 januárjában, Haarlem kisvárosában (nem messze Amszterdamtól), ahol egyik este az ellenállás lelövi a nyílt utcán a helyi kollaboránst. A szomszédok, akiknek háza előtt esett a merénylet, rögtön átcipelik a hullát Steenwijkék háza elé, így egyrészt magukat mentik, másrészt Steenwijkéket ítélik halálra, tudva azt, hogy az SS nem csak kiirtja a kollaboráns halálának közvetlen közelében élő lakókat, de még a házat is földig rombolja (lásd Reinhard Heydrich esetét Lidice faluval). Mindez létre is jön, Anton viszont megússza (anyja, apja, bátyja viszont nem), s egy fogdabeli emlékezetes találkozás után, ahol egy felnőtt nővel hozza össze a sors – töksötétben, névtelenül, és aki arra inti, hogy sose felejtse el az eseményt – Amszterdamba kerül a nagybácsihoz. A tragikus éjszakát nyilván elfelejteni igyekszik, sok évvel később viszont ifjú orvosként (a felnőtt Antont Derek de Lint alakítja) Haarlembe látogat, s az emlékek rászakadnak. Rászakadnak mégpedig oly módon, hogy sem Amszterdamba visszatérve, sem egy londoni látogatás alkalmával, sem a toszkanai villájában 40-50 évesen nem hagyják nyugodni. Közben feleségül vesz egy lányt, aki kiköpött mása a ’45-ös éjszakai angyalnak (mindkettőt ugyanaz a színésznő, Monique van de Ven alakítja), véletlenül rábukkan a merénylőre, több ízben is beszélget vele, és apránként, sok éven keresztül, minden részletet megtud az egykor megfejthetetlen éjszakáról. Közben végigszaladunk vele az 50-es évektől a 80-asokig, minden bajukkal együtt: Korea, ’56, Vietnam, ’68, kommunizmus- és atomellenes tüntetések. Gyors leltárral Hollandia s a világ hétköznapi politikája.
Fons Rademakers rendező (aki maga is kamasz volt a második világháború idején) erőltetettnek tetsző pátosszal, cselekménypótló utcai zavargásokkal, a színpadiasan túlfokozott érzelmek és benyomások művi montázsaival, az egyes szereplők tájidegenül túlzott reakcióival többet ront az elbeszélésen, mint amennyit gazdagszik általuk az összkép, de még így is marad értékelnivaló. A Merénylet fontos kérdéseket feszeget, amelyek ma aktuálisabbak, mint akkor, s a film általános üzenete inkább a mai, globálisan morális válságnak szolgál útmutatóul. Nevezetesen arról, hogy hosszú távon milyen lelkiismereti gödröt ás az emberségesség pillanatnyi felfüggesztése.
Az idő javarészében, amikor a rendezői döntés éppen nem a globális problémákat lajstromozza, hanem Anton „nyomozását” követi, szemrevalóan súlyos és explicit képi megoldásokkal dolgozik. Az apró jelzések, a pillanatnyilag nem, de később felismerhető utalások, és az „aha”-jellegű rejtélyfeloldások szintjén az emlékek lassú felfedése egyre nagyobb fényt gyújt Anton és a néző fejében arra vonatkozóan, hogy mi késztette a történet szereplőit akkor ott, arra amire. Anton végig úgy van vele, hogy a család kollektív haláláért senki más nem tehető felelőssé, mint a konjunktúra és az SS, de a kontextusban megnyilvánuló szereplők tetteinek indítékaiban több értelmezhetőség rejlik, mint azt ránézésre ő, vagy a néző gondolná. Nyilván mindenkinek volt-van rejtegetnivalója, a félelem kivetkőzteti az embert emberségéből, a keresztényt kereszténységéből. Egyesek rövid időn belül, lelkiismeretük lenyugtatásának kudarcát követően belehaltak a bűntudatba, mások több évtizednyi válaszokat keresnek, és nem találják, de a válaszkeresésben egész lényük több évtizedet szenvedett, s az igazság csak úgy kerülhet felszínre, ha jó alaposan megpiszkálják egymás emlékeit, éles párbeszédekben. Már úgy értem, az Anton és a párbeszéd másik résztvevőjének emlékeit, hiszen a néző csak azzal az emlékkel maradt arról az éjszakáról, amit a szövegkönyv s a rendező neki szánt. De vajon ki lehet-e hámozni a teljes igazságot a halálfélelem ködéből? Képzelheti-e bárki is azt magáról, hogy halálfélelmében jogosan cselekedett? Jogos-e halálfélelemből mellőzni az emberséget? A válasszal mindenki a maga értelmezése szerint tartozik az egykori és majdani Antonoknak.
