Marian Crișan legújabb filmje bebizonyítja, hogy még éppen elég érintetlen természet van Romániában ahhoz, hogy gond nélkül le lehessen forgatni egy történelmi drámát.

1944 szeptemberét írjuk, a második világháború a végéhez közeledik. Míg apja valahol a fronton harcol, a tizenéves Nicu (Daniel Bâliș) egyedül indul útnak az Erdélyi-szigethegységen át, hogy megmentse a család lovait. Bár visszarepül az időben, Marian Crișan ezúttal sem távolodik el szülővárosának környékéről. Előző filmjei szinte kivétel nélkül a határmenti Szalontán vagy Nagyváradon játszódnak (Morgen, Rocker, Berliner), a 2015-ben bemutatott Orizontot pedig ugyancsak az Erdélyi-szigethegységben forgatták. Akkor a rendező azzal próbálkozott, hogy Ioan Slavici dualizmus korában játszódó elbeszélését szabadon adaptálja kortárs helyzetekre, ezúttal azonban végképp szakít az újhullámos realizmussal. A Warboy kosztümös dráma annak rendje s módja szerint, Crișan nem próbálja meg kifordítani a műfaj kereteit, sőt, meséjét olykor western-magaslatokig romantizálja.

Nicu napszámosként cipel farönköket egy helyi kereskedőnek Virág nevű lovával. Miután Románia átáll a szövetségesek oldalára, a környéken állomásozó náci katonák eltulajdonítják a család mindkét lovát. Nicu hajnalban elköti a lovakat, és megindul a nagybátyja falujába, hogy megszökjön a német katonák elől. Útközben találkozik az éppen repülőbalesetet szenvedett Earl Cooper amerikai pilótával (az egyébként amatőr Reginald Ammons alakításában), a valószínűtlen páros pedig innentől együtt próbál eligazodni az erdélyi rengetegben és a történelmi összevisszaságban. A forgatókönyvet is jegyző Crișan saját elmondása alapján a nagyapja történeteiből indult ki. Olyan háborús filmet szeretett volna készíteni, amiben a háború csak a háttérben zajlik, ami a hőstettek helyett a kisemberek hétköznapjaira figyel, annak jár utána, hogy hogyan éli meg egy fiatal a kor változásait. Ugyanakkor pedig a háborút feldolgozó múlt századi román filmek nacionalista túlzásával ellentétben nem próbálja meg szépíteni az eseményeket.

És valóban megérezzük a kor káoszát, amelyben az ország pillanatnyi álláspontjának változékonysága miatt nem tudhatjuk, hogy az erdőben szembejövő katona barát vagy ellenség, ahol mindent büntetlenül meg lehet úszni. De a film különösebb jelentőségű történelmi tettek nélkül is jócskán heroizál: az egyszerű Nicu a természet – és persze a lovai – nagy ismerőjeként egyedül harcol a gonosz világ ellen. A történet romantikus egyszerűsítését pedig a patetikus látványvilág fokozza. Nagyszabású tájképek a vadregényes tájakról (a zöldnek ennyi rikító árnyalatát rég lehetett egy helyen látni), a szereplők a lemenő nap fényébe beállítva mindig finom glóriát kapnak, a jelmezek élükre vasaltak, a hajak pompásra fésültek, a lovak fényesre csutakoltak és kellően hizlaltak. Legjobb próbálkozásaink ellenére is nehéz elképzelni, hogy valahol, nem is olyan messze háború zajlik éppen: a múlt végsősoron elég dicső módon jelenik meg.

A szereplők közti különbségek hangsúlyozásából pedig sose lehet elég. Nicu olyan túlzott tájszólással bizonyítja, hogy egy primitívebb társadalmi csoport képviselője, hogy az helyenként saját környezetében is idegennek hat. A texasi repülős eltéveszthetetlen amerikaiságával tovább fokozza a film western-zsáneridézeteit, melyek kétségkívüli csúcspontja, amikor a tűz mellett, egy barlangban meghúzódva énekelni kezdi Gene Autry Back in the Saddle Again című dalát.

Az viszont, hogy a film gyakran ennyire túlzottnak és hamisnak hat, magában hordozhatja annak a lehetőségét, hogy a látottakat ne szó szerint értsük, hanem mindenre jelzésként tekintsünk. Crișan eddigi filmjeinek is egyik alapkérdése a kultúrák együttélésének lehetősége, a Warboyban mintha ahhoz a pillanathoz térne vissza, amikor meghúzták azokat a földrajzi-nemzetiségi határvonalakat, amelynek mentén majd későbbi filmjei játszódnak. Hiszen a múltbeli történet nagyhatalmai valamilyen formában a jelen politikai felállásának is meghatározó résztvevői, s mi ennyi év tapasztalatával figyelhetjük, hogy hogyan változott azok megítélése. Az egymás nyelvén nem értő férfiak barátsága sem új motívum a rendező filmjeiben. Első nagyjátékfilmjében, a 2010-es Morgenben egy szalontai élelmiszerüzletlánc biztonsági őre és egy török menekült kénytelen csupán egymás pillantásaira alapozni a kapcsolatát. A kommunikációs nehézségek a Warboy cselekményét is meghatározzák, lényegében ennek következménye a közös utazás is: egyikőjük a közeli Rósába (Roșia) akar eljutni, míg a másik Oroszországba (Russia).

Radu Jude Aferim!-jével bebizonyította, hogy a román újhullám a történelmi dráma műfaját is képes magáévá tenni. Marian Crișan viszont kevés fogódzkodót biztosít ahhoz, hogy filmjét önmagán túl értelmezzük. Végsősoron mégiscsak egy felnövéstörténet marad ez, a közönségnek készített pompás nosztalgia, pótolva egy nem túlságosan meghatározó műfajt a kortárs romániai filmiparban. A kosztümös drámák ritkasága talán az általános tőkehiány következménye. A Warboy megoldása erre az, hogy szinte minden jelenetét kültérben bonyolítja le – a fák elvégre száz éve is ugyanolyan fák voltak –, s teszi ezt okosan, mert az egyetlen beltérben játszódó jelenetéhez felépített kunyhó frissen csiszolt deszkái azonnal leleplezik, hogy nem a film elején kiírt korban járunk.