A Morgen elején egy kopott csónakos motorbiciklin „vágtató” férfit követünk hosszan, akit a határhoz érve – holott jól ismerik – nem akarnak továbbengedni, mivel élő halat szállít motorján. Az egyik határőr egy idő után meglágyul(na), de a társa hajthatatlan: a törvényre hivatkozva továbbengedné az embert, de a halat nem. Nehézkes főhősünk beletörődik, a halat kiönti egy kanálisfödőre, s míg az kiszenved, ő továbbmegy. A határok felszabadultak, a korlátoltság határtalan.
Marian Crişan (aki két éve nem kis meglepetést okozva a Megatron című kisfilmjével Cannes-ban besöpörte az év legjobb rövidfilmjének járó díjat) első nagyjátékfilmjét szombaton mutatták be Kolozsváron az egyik plázamoziban. A családias, jó hangulatú premiert a film főszereplője, Hatházi András színész konferálta fel, jelen volt a film rendezője, a szereplők közül pedig megjelent a török származású Yilmaz Yalcin (Behran), és a két határrendészt alakító Molnár Levente és Răzvan Vicoveanu. Yilmaz Yalcin a film végén megköszönte a közönségnek az érdeklődést, majd megjegyezte, hogy reméli, ez a film üzenetével hozzájárul az idegen kultúrák egymás iránti toleránsabb magatartásához.
A történet az említett jelenethez hasonlóan továbbra is banálisan egyszerű. Egy gyalogosan érkező török férfi reked meg az egyik kevésbé forgalmas (magyar-román) határmenti városkánál, Szalontán, ugyanis nem tud megegyezni az embercsempészekkel. Mint később kiderül, Németországba szeretne eljutni, de a papírjai nincsenek rendben, így kényszerül kafkai alaphelyzetbe: valahol félúton van a „törvény kapujában”, s csak az a biztos, hogy ha tovább is jut, akkor egy még nagyobb és félelmetesebb őrhöz jut, majd egy még annál is félelmetesebb őrhöz, s ha még azt is kibírja, akkor is valószínűleg csak egy mindeniknél félelmetesebb őrhöz, s így tovább. Persze, a törvény előtt mindeki egyenlő, de mindig vannak egyenlőbbek.
Nelunak, a film főhősének (Hatházi András) kapóra jön az idegen férfi érkezése, segít neki, mert abban bízik, hogy cserébe később hasznára lesz majd a tető újracserepezésében. Számítása nagyon bejön: ahogy szokták mondani, a török földönfutónak nem törik le a keze egy kis munkától, szó nélkül segítkezik – ellentétben az ottaniakkal. Nelu ugyan egy szavát sem érti ingyenszolgájának, de ez nem zavarja őt, mert amúgy sem egy beszédes ember. Kis idő múlva megköt köztük az a láthatatlan anyag, ami alapján az lesz az ember érzése, hogy ez a két férfi már nem is akar megválni egymástól. Együtt járnak biliárdozni, kártyázni, együtt dolgoznak, a két idegen lassan elválaszthatatlan lesz, és persze kiérdemelik környezetük egyre magasabb fokú nemtetszését. A két határrendőr azzal fenyeget, hogy ez törvénytelen, Nelu börtönbe kerülhet; a feleség, Florica (Elvira Rimbu) minden nap sürgeti az idegen férfi elkergetését, maximum addig maradhat, míg a tetőt felrakták; Florica testvére, Daniel (Dorin Ceoarea Zachei) pedig az első adandó alkalommal hangot ad magas fokú idegengyűlöletének. A végén Nelu lesz az, aki levizsgázik emberségből. Talán kicsit lekiismeretfurdalása is van, de szerintem nem ez a döntő motivációja tettének. Besokall az emberek passzivitásától, kisszerűségétől, érzéketlenségétől, kiáll a társa mellett, s ez a végtelenül egyszerű ember jó ösztöneire hallgatva hirtelen szerepet vállal, talán először életében...
A film után döbbenten esett le, hogy mégiscsak két színész játszik benne. Egy másodpercig sem merült fel bennem, hogy Hatházi András a kolozsvári színház színésze: hiába hogy annyiszor láttam már játszani, a film után esküdni mertem volna, hogy ő tényleg a „Predator Security”-s őr a Pennynél. Yilmaz Yalcin pedig minden szempontból méltó partner; az tehát, hogy hitelesen játszanak, nem elég kifejező: ők a filmben tényleg Nelu és Behran lesznek. És hogy miért volt telitalálat egy igazi törökországi férfit keresni, mi sem bizonyítja jobban, mint a filmnek az egyik – ha nem a legerősebb – jelenete, a favágásos. Nelu pont úgy vágja a fát, „mint ahogy azt szokták”. Kisvártatva Behran elveszi a „gazdától” a fejszét, s valami egészen sajátos lendülettel hasítja ketté a fadarabot, mert ő (kulturálisan?) tényleg így vágja a fát, nem is tudná másképp. És a fa ugyanúgy kettéhasad...
A kamera, mint a román újhullámos filmek legtöbbjében, (ál)dokumentál, ezzel nincs is baj, hiszen a történet adja magát ehhez a formanyelvhez. A képek néhol tényleg nagyon szuggesztívre sikerültek, gondolok itt elsősorban a film alapritmusát alapvetően meghatározó, már-már leitmotifként működő lekövetésekre, amik rendszerint bizonyos külső tényezőkbe botlanak. Máshol viszont talán zavaró lehet, hogy olyan képek (főleg totálok) is kézből vannak filmezve, amelyek így a dramaturgia szempontjából tökéletesen fölöslegesek, sőt, idegenül hatnak.
Mindent összevetve egy nagyon szimpatikus, igazán minimalista mozit láthatott a nagyérdemű, ami után mindenki elgondolkodhat majd az életterünk kerítésein lévő szögesdrótokon, meg az abba belegabalyodó csavargókon, magánterületeinken, emberségünkön... szóval csupa fontos dologról, ami egy jó film megnézése után akaratlanul is előhívódik az emberben.
