Sokan sokfélét írtak már a világban a román újhullám művészi hatásának „titkát”, sikerének „receptjét” fejtegetve. Nekem elsősorban e filmek emberábrázolása, a rendezők kelet-európai viszonyokon érlelt élet- és emberismerete, fanyar fekete humora és az emberi kapcsolatokról sugallt megállapításaik számítanak. A minimalista formanyelv, a hosszú snittek másodlagosak, csak az előbbiekből következnek.
A filmkritikusok örökös kórsága, hogy két kiváló film láttán rögtön kombinálnak: irányzatot és iskolát kiáltanak. Így történt az úgynevezett „román újhullámmal” is. Holott Cristian Mungiu – valószínűleg bukaresti kollégáival egyetértésben – azt nyilatkozta, hogy nem érez mozgalmi összetartást vagy programszerű esztétikát. Mindenki csinálja a dolgát. Egyénileg. Filmet rendez. Jó filmet. És nem ritkán: remekbeszabott mestermunkákat, sőt remekművet.
Késéssel indultak
Ha egy generációban vagy térségben magas az egy négyzetkilométerre jutó talentum (pl. kelet-európai emigránsok a régi hollywoodi stúdiórendszerben, a francia és cseh újhullám alakjai a 60-as években, Új Hollywood rendezői a 70-es években, az új iráni és dán dogmás generáció a 90-es években stb.), abból mindig metafizikus felhangokat vélek kihallani. A túlvilágból való leszületésre, ideszületésre gondolok: a tehetségekkel felvértezett lelkek egy csoportjának tendenciózus, csoportszerű érkezését látom ebben és nem egy nemzeti génállomány véletlenszerű összejátszását. Hogy igenis okkal jönnek ide, egy új korszellem, szellemiség, mondanivaló, stílus kifejezésének szándékával.
Egy nemzeti filmgyártás hirtelen kivirulásában nem hagyhatjuk figyelmen kívül a földi dimenziót sem. A történelem egy bizonyos korába születni az emberi sorsnak legalább a felét meghatározza (a másik felét a karakter és a szabad akarat). A román újhullám hangadó alakjai már-már szó szerint „Ceauşescu gyermekei”, ahogy egyik román kollégám fogalmazott az abortusz-tilalomra utalva azon a panelbeszélgetésen, melyet a Román Filmkritikusok Szövetsége rendezett külföldi kritikusok részvételével az idei Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF). A román filmtitánok egy évtized leforgása alatt születtek: Cristi Puiu (1967), Cristian Mungiu (1968), Răzvan Rădulescu (1969), Radu Muntean (1971), Adrian Sitaru (1971), Cătălin Mitulescu (1972), Bobby Păunescu (1974), Corneliu Porumboiu (1975), Florin Şerban (1975), Călin Peter Netzer (1975), Radu Jude (1977) és a néhai Cristian Nemescu (1979). Vagyis a kommunizmus végnapjaiban cseperedtek fel, jártak iskolába, lettek kamaszok, szerelmesek, lázadók, de a kapitalizmusban váltak felnőtté, munkavállalóvá – és filmalkotóvá.
Ez a generáció korszakváltás szemtanúja volt. Kétlakiak. Behatóan ismerik a régi és az új világot. A kommunizmust és a vadkapitalizmust. Szüleik, nagyszüleik generációjában alaposan megfigyelhették az álságokat, átveréseket, árulásokat, megalkuvásokat. Gyűjtőnevén: a túlélési mechanizmusokat (jó és rossz értelemben). És mindegyikük 2001-2002 után érett egész estés játékfilmek rendezőjévé. Ekkor adott először életjelet magáról a román filmművészet: Cristi Puiu első játékfilmje, A zseton és a beton (2001) eljutott a Cannes-i Filmfesztiválra.
2002 óta a TIFF törzsvendégeként és az évtized nagy részében cannes-i tudósítóként szemtanúja voltam e generáció felemelkedésének és nemzetközi áttörésének. A Nyugat (Occident, r. Cristian Mungiu, 2002) vetítése végén úgy jöttem ki a moziból az első TIFF-en, hogy nyugtáztam magamban: láttam egy jópofa cseh(es) filmet. A román film akkor még nem tűnt többnek, mint a menzeli, formani humor egyenes következményének. (Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a rendező egyszer képes lesz Arany Pálma-díjra érdemes művet készíteni.) A felsorolt rendezők nagyjából egyidősek az amerikai független film személyes hangú, részben önéletrajzi művekkel befutó auteurjeivel (Noah Baumbach, 1969, Wes Anderson, 1969, Paul Thomas Anderson, 1970). De éppen Románia zilált gazdasági helyzete miatt nem tudtak a 90-es években elindulni a pályán, mint ahogy amerikai kortársaik tették.
Történelmi örökség vagy ökörség?
A berlini fal leomlása után, a rendszerváltást követően az élet jóval nehezebb volt Romániában, mint Kelet-Európa többi részén. Először a megélhetést és az élelmet kellett előteremteni, a filmezés csak utána jöhetett szóba. A nyugati filmkritikus e hátránnyal indulásról persze mit sem tud. „Miért kell ezt a filmet elkészíteni 20 évvel Ceaucescu halála után?”, jegyezte meg az említett panelbeszélgetésen a Nicolae Ceauşescu önéletrajzára (2010) reagálva Klaus Eder, a FIPRESCI müncheni főtitkára. Magyarként nekem kellett elmagyaráznom neki, hogy a 90-es években étel is alig volt az országban, nemhogy celluloid! És a diktatúra is jóval erősebb volt ’89 előtt, mint másutt a szovjet-blokkban, vagyis annak traumatikus hatása és feldolgozása lelkileg több időt vesz igénybe.
A 80-as évek magyar középgenerációjának rendezői a – nyugat felé toleránsként rezsimként tetszelgő – „gulyáskommunizmus” kirakataként, külföldi filmfesztiválokra küldött portékájaként képes voltak a már enyhült cenzúrán átpasszírozni azt, hogy 1956-ra és az elnyomásra reflektálnak (Gothár: Megáll az idő, Gárdos: Szamárköhögés, Mészáros: Napló-trilógia), feszegetik a rendszer hibáit és társadalomkritikát gyakorolnak (Gábor: Angi Vera, Erdőss: Adj király katonát), illetve szembenéznek az egyéni vétkekkel, majd pedig számba veszik a rendszerváltás emberroncsoló hatásait (Édes Emma, drága Böbe, Live Show, Az embrió). E kettős feladathoz, a ’89 előtti és utáni terhek elemzéséhez – történelmi, társadalmi és anyagi okokból – csak 2006-ban ért el a román rendezői gárda.
A történelmi mérleg megvonásában náluk nem volt sem pátosz, sem heroizmus, sem hőzöngő nagyotmondás, sem az elődök gyűlöletteljes megvetése. Csak éppen decens elhatárolódás, ami az összhang hiányának természetes velejárója. Ez már 2004-ben, Puiu Arany Medve-díjas rövidfilmjének 15 percében is kirajzolódott (Cigaretta és kávé). Még az új rendszer születésének nagy nyitányát, az 1989-es decemberi forradalmat sem restellték revizionizmus alá vonni a román rendezők. Radu Muntean visszafogottabban tette ezt, a kaotikusság hangsúlyozásával, hogy a zűrzavarban elmosódtak a körvonalak és senki sem tudta, mi történik (Jelszó: A papír kékre vált, 2006); Porumbiou viszont leplezetlenul kaján polemizálással, fergeteges humorú dolgozatban (Forradalmárok, 2006), ahol pengeélre tűzte a forradalmár szerepében tetszelgő, tekintélyüket féltő kispolgárokat, kik az élő tévéadás stúdióbeszélgetésében a forradalom fogalmán lovagolnak.
TIFF-es vendégeskedéseim évei alatt a történelem a szemünk előtt formálódott és beleszólt a filmek cselekményébe: a Nyugat 2002-ben még arról szólt, nyugaton mennyivel jobb minden, és mifelénk mindenki odavágyik. A Francesca (2009) már a szabad költözködés, munkavállalás korában láttatta e mítosz fonákját.
Lélekölő múlt és jelen
Aztán jött egy keményebb alászállás a (fél)múlt poklába, ami pofon ütötte Cannes közönségét: a 4 hónap, 3 hét, 2 nap (2007) megdöbbentő hitelességgel és tárgyilagossággal követte két hősnőjét (az áldozatot és a segítő „cinkost”) a tiltott abortusz megszervezéséig. Apró rezdülések, gesztusok, félrecsúszott szavak, betokosodott formalitások, mindennapos korrupciók szegélyezték a szomorú beavatkozáshoz vezető utat. Mungiu rezzenéstelen figyelemmel tudta átvilágítani az átkos rendszer végnapjainak nyamvadtságát, félmúltunk szörnyűségét, szenvtelenül filmezte a kiszolgáltatottság drámáját: ahogy a „rendszer” észrevétlenül, csendben megeszi a lelket. (Nem sajnáltatta hősnőjét szepegve, mint Mike Leigh a Vera Drake második felében, és nem süllyedt agitáló politizálásba, mint ahogy Ken Loach tenné ilyen esetben.) Mégsem volt embertelen a filmje. A két fiatal lány alakítása valósággal a vászonhoz ragasztotta a szemet. Kálváriájuk emberi, szomorú. És felkavaró. Mert az ember önkéntelenül is azt kérdezi felháborodva: milyen igazságtalan, átkozott egy társadalom az, ahol ilyen hányattatásokon kell keresztülmennie az embernek?! Ahol az önrendelkezés tiltott dolog. A végletekig következetes minimalizmus, a már-már tartózkodó rendezői megközelítés átfogó stílusjegye lett más román film-remekeknek is.
Porumbiou második filmje, a Rendészet, nyelvészet (2009) a szürke hétköznapok lélekölő rutinját ábrázolta, de már közel sem kielégítő eredménnyel. Unalomba fulladt. Alkotója állítása szerint a film olyan jelenetekből állt, amiket egy konvencionális (hollywoodi?) zsarufilmből kivágtak volna. Csak az utolsó nagyjelenet adott némi kárpótlást: a főnökkel való vita újfent a fogalmakon való vitatkozása jegyében telt, akárcsak a Forradalmárok tévéműsora.
Stílszerűen a Lăzărescu úr halála (2005) élesztette fel a klinikai halál állapotából a román filmművészetet. Puiu méltán ünnepelt művével kezdődött a román filmek világkörüli fesztivál-diadalútja. Kolozsvári vetítésére úgy ültem be, hogy már előre viszolyogtam az elkövetkező 152 perctől. Meg mertem volna esküdni rá, hogy utálni fogom a filmet. Éppen elég mozgókép-dolgozatot (úgynevezett roncsfilmet) láttam a sanyarú kelet-európai életekről odahaza, gondoltam magamban. De mivel rendezőjével jóban voltam, kénytelen voltam megnézni. És láss csodát: azonnal kizökkentett előítéleteimből (rendszerváltás utáni magyar film ilyesmit nem művelt velem), hatása alá vont a történet, s a figurák (akárcsak két évvel később a 4 hónap, 3 hét, 2 nap), és e transzállapotban tudni akartam, hogyan végzi ez az öregember (dacára annak, hogy a cím elárulja!).
