Ha nem vigyázunk, a macedón testrabló satrafa a mi irhánkat is elhordja.
A 2017-es #metoo-mozgalom ugyan nem hozta el az ígéret földjét, de a női testről való kulturális diskurzusban kétségtelen paradigmaváltást vont magával. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a 2022-es Sundance Filmfesztivál egyazon estéjén két, szellemiségében rokon, ám esztétikájában nagyon is eltérő feminista biohorror került terítékre. Míg a páros rendezői debüt finn jelöltje, Hanna Bergholm jeles dolgozata, A keltetés szorosabb viszonyt ápol a cronenbergi műfaji hagyományokkal, addig jelen recenzió tárgya, a macedón származású ausztrál Goran Stolevski boszorkánykonyhájában kifőzött You Won't Be Alone Terrence Malick és a korai David Gordon Green kalászcirógató meditációit melegíti újra.
Délkelet-európai hiedelemvilággal átszövődő művének cselekménye a hivatalos szinopszis szerint valamikor a modernitás előszobájába, a 18-19. század Oszmán Birodalmának macedón tartományába kalauzol vissza minket, de járhatnánk akár a pestis sújtotta középkorban, vagy Shyamalan sejtelmes ködbe borított falujában is, hiszen a történetszövés a sötétségben hagyott részletekkel az egyetemesség látszatára törekszik. Mindenesetre a 4:3-as képarány Robert Eggers New England-i rémmeséjének, A boszorkánynak adózik leginkább, talán azzal az elképzelésbeli többlettel, hogy a szűkösre szabott keretezés ezúttal ne pusztán a fojtogató térbeli korlátozottságot erősítse, hanem a puritán erkölcsök által a test börtönébe zárt lélek megpróbáltatásait is átélhetőbbé tegye. Így a filmnyelv által is nyomatékosításra kerül, hogy a kisközösség kötelékéből kivetett vénlány – a helybéli legendáriumokban csak Farkasfalóként hivatkozott Maria – miért nem hódol be a társadalmi konvenciók által kikényszerített nemi (tehát testi) szerepeknek, aki száműzetéséből bosszúszomjas és farkaséhes portyáin a baljóslatú rengeteg mélyéről macskabundában, bársonytalpon oson be a tanyaházakba, hogy aztán újra eredeti emberi bőrét felöltve, védtelen kisdedekbe mélyessze hollófeketére lakkozott karmait. A máglyatűztől Freddy Krueger-esre pirult arcbőre feltehetőleg nem fog új időszámítást nyitni a trükkmesterségben, de a szűkös költségvetés ellenére a 4 hónap, 3 hét, 2 napból már ismerős Anamaria Marinca alakítása kellően fenyegető jelenséggé teszi.
Miközben démoni alakja a nyitányban a bömbölő kis Nevenával enyhítené bélpoklosságát, a csecsemő kétségbeesett anyja alkut ajánl neki: ha megkíméli újszülöttje életét, átengedi neki, amint az betöltötte a tizenhatodik életévét, hogy aztán oldalán boszorkánytanoncként képezhesse. Maria rábólint a paktumra, ám átkával örökre elveszi a gyermektől a megszólalás képességét és feltehetőleg ő az, aki a későbbi szellemi haladását is visszaszorítja. A serdülővé cseperedő lány nyelvi fejlődésén ezenkívül az sem segít, hogy a banya ördöngös rontásaitól rettegő gyámja egy eldugott erdei barlangban rejtegeti őt egészen asszonnyá éréséig, így amikor az egyezség nagy sokára beteljesül, és végre kikecmereghet a napvilágra, a sehonnai Kaspar Hauserhez hasonlóan kezd el tétován botladozni az emberi létezés útvesztőiben.
A kissé talán mesterkélt felütést minden bizonnyal A felszín alatt (Under The Skin) sikere ihlette, csak míg Glazer kiváló science-fictionjének narratívájában az űrlény idegensége magától értetődően organikusnak hatott, addig Nevenáról, akiről tudjuk, hogy anyjával kiskorában végig kapcsolatban volt, még gyengeelméjűségét figyelembe véve sem könnyű elhinni, hogy felnőve olyan alapvető emberi érzelmekre csodálkozik rá, mint a bánat és a derű.
Szokatlan valóságérzékelésének belső monológjairól a modernista Faulkner-regények áramló tudatfolyamainak defektes eszű narrátorai juthatnak eszünkbe, noha Stolevski suttogásra hangszerelt prózaverses szövegkönyve nyilvánvalóan nem közelíti meg az előd írói géniuszát, ám gyakorta valóban színesebbé ecseteli a szcénák hangulatát.
A kevesebb viszont ezúttal is több lehetne: sokszor támadhat az az érzésünk, hogy a rendező nem bízik saját felvételeinek kifejező erejében, ezért hajlamos túlmagyarázni azokat, holott műve akkor a leghatásosabb, amikor nem interpretálja önmagát, hanem sajátos mitológiájának lüktető univerzumát ácsolgatja. Ezen szekvenciák közül érdemes kiemelni a hajadon javasasszonnyá avatásának megnyerően gusztustalan rituáléját, melynek keretében a Farkasfaló fúria szamárvért köp az általa vájt sebbe, és ezzel átruházza utódjára is a testrablás tudományát. Innentől lesz igazán érdekes a film, ahogy Nevena a levedlett rókaprémből juhászködmönbe, onnan pedig egy rövid epizódszerepben a most is remeklő Noomi Rapace lenyúzott bőre alá is bekúszik.
A patriarchális normák szerint felosztott nemi szerepek divatos kritikáján túl azonban a foucault-i mélységű biopolitikai kérdések már elmaradoznak, noha a merengős tempó megajánlaná, hogy ilyen téren se csak a felhám legyen meghorzsolva. Solevski ehelyett inkább a természeti tájék zöldjétől eltávolodott nézőket invitálja visszatérésre a bukolikus élet szépségeihez. Aki meg mondandója rétegeit kevesli, az bármikor leporolhatja a könyvespolcot, hogy ismételten felüsse Virginia Woolf Orlandójának meghajlott gerincét.
