Az Apple TV+ új sci-fi-sorozata ígéretesen indul: remek színészekkel, remek alapötlettel, érzékeny, feszült és misztikus anya-lánya dinamikára épülő drámai tétekkel rúgja el magát a racionalitás talajáról, hogy végül mégis épp olyan súlytalan legyen, mint egy űrben úszó Noomi Rapace.

A streamingszolgáltató korábban olyan sci-fi-szériákat vitt sikerre, mint a For All Mankind vagy A siló, legújabb dobásuk, a Constellation viszont nem az űrutazás és a disztópiák strukturális, társadalmi oldalát domborítja ki, hogy alternatív múlt- és jövőképek ellentmondásain keresztül alkosson árnyalt képet a kollektív sikereink mögött munkáló egyszerre diadalittas, versengő és elnyomó természetünkről. A Michelle MacLaren producer és Peter Harness író által tető alá hozott sorozat sokkal inkább a kozmoszt metaforaként, a lelkiismeretünket és a személyiségünket visszaverő tükörfelületként felfogó lélektani drámák nyomában halad. Ennek a szubzsánernek nyilván a Solaris a megkerülhetetlen eredője, a Constellation esetében viszont nem kell attól tartanunk, hogy ilyen fokú létértelmező mélység fog visszanézni ránk. A sci-fi szál itt nagyrészt csak ürügy, és ez érezhető az űrutazást pusztán a kibillent önazonosság, az elhagyatottság és a mentális megbicsaklás háttereként több-kevesebb sikerrel alkalmazó darabok megidézéséből is, mint például az Ad Astra, a Lucy in the Sky vagy épp az anyaságot középpontba állító Proxima és a Gravitáció. A Constellation a jól ismert hangulati és tartalmi elemeket viszont elég szerencsétlen módon a manapság igen trendinek számító és többek közt a Marvel által is jócskán túlhasznált kvantumfizikai tematika beemelésével igyekszik új fénytörrésbe helyezni.

Jo Ericsson (Noomi Rapace) a Nemzetközi Űrállomáson teljesíti küldetését, amikor egy ismeretlen eredetű test ütközik az állomással. A parancsnok életét veszti és az evakuáció során fent rekedt Ericsson nehezen megmagyarázható eseményeket tapasztal odafönt, amiket kalandos hazatérése után nem csupán felettesei, de férje és kislánya, Alice sem tud hova tenni. A balesetet megelőzően egy hidegatom-kísérletet hajtottak végre, aminek a valóságot két inverz félbe hasító rejtélyes hullámait a sorozat egészen a fináléig boncolgatja. Az első két epizód talajvesztett, sodródó túlélőthrillere után a cselekmény látványosan lelassít, és az akciódramaturgia helyét átveszi a Jo ép elméjét bomlasztó bizarr jelenségek kaotikus, olykor horrorba hajló sorjázása, a cselekmény pedig az anya-lánya viszony érzelmi magja körül kezd el keringeni.

Ez a lassítás azonban felemás eredményeket hoz. Egyrészt az űrutazás instrumentális oldaláról a karakterdrámára, Jo pszichés eltévelyedésére, rajta keresztül pedig a nézői percepció elbizonytalanítására kerül a fókusz, másrészt viszont a kvantumfizika és az elágazó világok narratív ködösítése túlságosan mystery box-jellegű, túlterheli a dráma emocionális alapjait, így a teljes befogadói immerzió helyett csupán az érzelmi átélhetőségre törekvő alkotói erőlködést érezni. A misztikum és a dimenziók összefonódása inkább túlragozott, semmint komplex, és a karakterviszonyokat érdemben mélyítő cselekményszövés rovására megy. MacLarenék olyan érdektelen mellékszálakkal igyekeznek árnyalni a főbb karaktereket, mint pl. hogy Alice megcsalta-e a férjét, a Jonathan Banks által briliánsan alakított ex-űrhajós és a kvantumkísérletet vezető tudós pedig romantikus afférba keveredik a Roszkozmosz igazgatójával.

A Constellation időfelbontásos, körkörös szerkezete sem túl eredeti, ahogy az északi, fagyos erdei viskóban Jo és a lánya(i) felváltva keresik egymást hosszú epizódokon keresztül. A sorozat egyébként is halmozza az erőltetett és zavaros szimbólumokat, mint amilyen a sötét, úttalan erdő, a magunkra zárt szekrényajtó, vagy Alice elszakadt nyaklánca, aminek egy-egy szemével megjelöli az utat a hóviharban. Ezek a képi metaforák túlcsavarják az elbeszélést, repetitívvé, ezáltal elidegenítővé válnak, a megkezdett kvantummechanikai olvasatot pedig fölöslegesen nyitják ki a mese, a fantázia és a mitikus másvilág képlékeny valóságaira. Nem mintha az alkotókat a kvantumfizika köznapi értelemben, ép ésszel nehezen felfogható jelenségei és a világra gyakorolt hatásai érdekelték volna.

Harness ugyanis csupán a tudományterület popkultúrában elterjedt és megcsontosodott, felületes értelmezéseit és közhelyeit böfögi vissza, azokat nem gondolja tovább, nem aknázza ki a bennük rejlő narratív lehetőségeket, amivel tágíthatná a történet és a karakterek értelmezési keretét. Egyszerű cselekménykatalizáló eszközként, alibiként igyekszik kisebb-nagyobb hézagokkal a Constellation úgynevezett fordulataira illeszteni az olyan fogalmakat, mint párkeltés, összefonódás és szuperpozíció. Emiatt és a tematikai, hangnembeli széttartástól maga a dráma is felszínes marad, nem tudunk meg semmi újat az anyaság, a tudomány, a ráció, a gyász, a megszállottság, vagy épp a kifulladt házasságok természetéről. Mindezt a közepesnél egy fokkal intelligensebben, de semmiképp sem eredeti és innovatív elbeszélői, formai eszközökkel prezentálja a sorozat, pedig ha valahol, akkor a képzeletet messze felülmúló párhuzamos dimenziók ábrázolásában lehetne brillírozni.

A jócskán elkoptatott tüköruniverzum és a parallelvilágok koncepciójában ugyanis túlhasználtságuk dacára még mindig rengeteg potenciál rejlik. A sorozat legjobban a deperszonalizációt, az én saját létében való elbizonytalanodását és az ezzel járó szorongást képes elkapni, leginkább az első harmadban. Azt, ahogyan a hirtelen benyomások is törést okoznak a világunkban, amint nüanszok, apró nyelvi jelek, illatok, színek és gesztusok finom átéleződésével máshogy, idegenként kezdjük látni a szeretteinket és saját magunkat. A Constellationben nem csupán a párhuzamos világok, hanem a személyiség különböző rétegei is interferálnak egymással, de az alkotók ezzel végül nem igazán kezdenek semmit. A párhuzamosság és megkettőződés motívumával a sorozat noha látszólag megkérdőjelezi a feltétel nélküli anya-lánya kötődést, végkicsengésében mégis inkább a kisiklott, feje tetejére állt (érzelmi) világuk abszurditását elfogadni kénytelen, vele megbékélni igyekvő figurák szentimentális ragaszkodását hangsúlyozza.

Kár, hogy a színészek odaadó munkáját (Jonathan Banks cserzett jelenléte ezúttal is hibátlan) tönkreteszi a rosszul súlyozott narratív építkezés, a dramaturgiai csúcspontok feszültségét elporlasztó, önismétlő és fárasztó rejtélykényszer és -halmozás. Végül a Constellation addig bonyolítja és magyarázza, míg teljesen ki nem üresíti saját misztikusságát, drámáját, ezzel együtt pedig a teljes mondanivalóját.