Alice Winocour harmadik nagyjátékfilmje egy asztronauta Mars-előexpedícióra való felkészülését meséli el, a főszereplő Sarah-t játszó Eva Greent az anyaság és a hivatása iránti elkötelezettség örök dilemmái között lebegtetve. Bár a cselekmény teljes egészében a Földön játszódik, atmoszférája néha hidegebb, mint a világűr maga.
A melodrámai eszközökkel operáló, emberközpontú sci-fik már évek óta renenszánszukat élik. Cuarón Gravitációja és Nolan már-már kultfilmmé avanzsált Interstellarja óta szinte minden évben elhagyja valaki a sztratoszférát a filmvásznon, és igen nehéz szívvel néz vissza az életet jelentő Földre. A Gattacából ismert, robotszerűen ábrázolt, átlag feletti intelligenciával és fizikummal rendelkező űrmérnökök ideje azonban leáldozóban van: kételyekkel vívodó, szakmai és magánéleti szerepeik közt egyensúlyozó hősök léptek a helyükre, akiknek egyszerre kell helytállniuk otthon és a NASA-nál vagy európai űrügynökségek fedélzetén. És sokszor bizony nem egyértelmű, hogy melyik a nehezebb.
Ezt a hagyományt folytatja Winocour Ígérem, hogy visszatérek című filmje, a fent említett szüszpanszos alkotásoktól eltérően kimért, lassan hömpölygő, kissé földhözragadt stílusban, melyben a a mérleg egyértelműen a melodráma oldalára billen el. A francia nemzetiségű asztronauta Sarah Loreu (Eva Green) egy kölni kiképzőbázison dolgozik azért, hogy gyerekkori álmát beteljesítve kész legyen elhagyni a Földet a Mars-expedíció előtti utolsó küldetésre. Ezzel párhuzamosan egyedül neveli hétéves lányát, a beszédes nevű Stellát (Zélie Boulant-Lemesle), mély kötődésük pedig megnehezíti az űrutazásra való felkészülést. Amikor kiderül, hogy tényleg ő lesz a kiválasztott három asztronauta egyike, a családtól való elszakadás és a gravitáció nélküli létre való kiképzés kettőse a vártnál nehezebb akadályokat gördít Sarah vágyai elé.
Winocour arányosan fűzi össze a szigorú, férfiak szabályai által meghatározott kiképzés nehézségeit az anya-lánya viszony mélységeivel és magasságaival, illetve nagyvonalakban felskicceli a kislány belső konfliktusait a szülei válása kapcsán. Visszafogott formanyelvén keresztül belátást nyerünk a felkészülés egyszerre emberpróbáló és végtelenül monoton folyamatába, közben megismerjük Stella és Sarah bensőséges viszonyát. A kiképzés előrehaladtával velük együtt bújunk ki kettejük biztonságos burkából (és vissza), a főhősön lévő teher pedig egyre súlyosabb lesz. Minden téren jelen lévő megfelelési kényszerét Mike (Matt Dillon) nevű amerikai munkatársa is generálja, akin keresztül érintőlegesen reprezentálódik a szakma női tagjai iránti bizalmatlanság, amit a rendezőnő végül ügyesen eloszlat. A kiképzés végére elhalványulnak a nemi szerepek: a főhős karakterfejlődésének fontos mozzanata, amikor a Mike-kal való viszonya váratlanul emberivé alakul. Azonban elsősorban az „önmegvalósítás versus magánélet” a film dramaturgiai ütőere, de sajnos az egyetlen olyan szál is, ami valamelyest kitűnik a film vontatott cselekményének szövetéből.
Georges Lechaptois operatőr lencséjén keresztül már-már dokumentarista módon tapasztaljuk meg a hősnő mindennapjait. Eva Green rutinosan mozog a különböző kiképzőbázisok hideg, kék és zöld színek által dominált tereiben, a folyamatosan mozgó kamera pedig a szereplő magányos önállóságát tiszteletben tartva követi őt. Az elidegenítésnek ezen szintjével nem is lenne baj, ha Sarah karaktere nem lenne szinte teljesen érdektelen. Motivációi a film első tíz percétől az utolsó kockáig ugyanazok, karaktere nem okoz sem meglepetést, sem csalódást. A Stellával való viszonyában esendőségének és erejének a váltakozása sokszor megható, de ugyanakkor nagyon kiszámítható is. Ez az asztronautába oltott „szomszédlány”-jelleg tulajdonképpen vonzó is lehetne (ahogyan azt megtapasztalhattuk Sandra Bullock karakterén keresztül a Gravitációban), megkönnyíthetné a nézői azonosulást, ha többet tudnánk a hősnő magánéletéről, földi vágyairól, jobban ismernénk Stella apjával, Thomassal (Lars Eidinger) való viszonyát, mert talán ezek hiányában tűnnek maszkszerűnek az „anya” és a „tudós” szerepkörök. Pozitívum azonban, hogy Eva Greennek újra volt lehetősége eltávolodni a femme fatale-szerepkörtől, amit láthatóan nagyon élvezett. Színészi nagyságát mutatja, hogy a főgonosz és Bond-lány mellett egy visszafogotabb, szűkebb eszköztárral dolgozó karakter eljátszására is tökéletesen alkalmas.
Alice Winocour Földön játszodó történetében az űrutazás nagysága eltörpül az azt megelőző nehezségek mellett. A világokat meghódítani képes ember pátoszáról átkerül a hangsúly az anya-lánya viszonyra, amihez a színészek hiteles játéka ellenére is hosszú a szinte két órás játékidő. Az egyébként működő forgatókönyvet gyengíti a rendezés elidegenítő, lecsupaszító jellege, ami közben hiába nyúlunk néha zsebkendőért, a film végén hiányérzettel távozunk a moziból. Ennélfogva a Proxima valószínűleg nem írja fel magát az új típusú űr-sci-fik toplistájára, de szerény emlékeztetője marad annak, hogy nemcsak kiváltság, hanem az emberek többségét megtörő feladat elhagyni a Földet, ami szeretteink életéből való jelentős kimaradással is együtt jár.
