A konvencionális elbeszélések sorából kitérve az Aniara izgalmasan jelentékteleníti el hőseit és egyúttal a természet féktelen igazságát avanzsálja szereplővé. Párhuzamos valóságunk a címadó űrhajó fedélzetéről köszön vissza, vesztegzárra kifejezetten ajánlott.
Egy földi katasztrófát túlélő űrhajó indul a Marsra, hogy új kolóniát létesítsen. Tervezett útvonaláról kisodródik, legénységét éveken át tartó reményvesztettségre utalva: bár közismert sci-fi premisszával indít, Pella Kagerman és Hugo Lilja filmje egy 1958-ban megírt, sajátos hangvételű verses eposzt dolgoz fel, amely az űrben játszódó apokalipszisről szól. Az Aniara címet viselő adaptáció merész ötleteket kombinál, túlmutatva a főhős elbeszélői szemszögén, beépítve az „űrkoporsót”, mint egy önmagára emlékező világ fogalmát. Számos hasonló történet a technológia és a személyesség páros ábrázolásában fullad ki, és a közeg gyakran a főszereplő (anti)hősies egyénisége köré csavarodik. A konvencionális elbeszélések sorából kitérve az Aniara izgalmasan jelentékteleníti el hőseit és egyúttal a természet féktelen igazságát avanzsálja szereplővé.
A film kevés lényeges eltéréssel adaptálja Harry Martinson eredeti szövegét, a címadó űrhajó metropolisz méretű fedélzetén az emberiség saját megsemmisülésével szembesül. A fogyasztói szokásaikban elkényelmesedett lakók rohamos iramban kezdik felélni a hajó tartalékait, élelmiszerük elfogy, imádságuk létszükségletté válik, majd fényimádó szektákat hoznak létre. Nyugati bevásárlóközpontokra emlékeztető űrvárosunk egy olyan templomot is magába foglal, ahol a közösség egy Mima nevű isten-gépnek hódol. Mima egy képernyő, a hívőkbe oltható vízió, amely a megszűnt földi természet gazdagságát idézi vissza. Honvágy vagy betegség bekövetkeztekor a lakók itt találnak egyensúlyra, későbbi büntetéseiket szintén a Mimában róják le. Főhősnőnk, az Emelie Garbers által játszott Mimarobe a pap és a rendőr kettős szerepében próbál túlélni. Közössége számára inkább a társadalmi funkciójával azonos (amint ezt a neve is jelzi), magába forduló személye egy gyászos szerelemben teljesedik ki. Jellemrajzát leheletfinom ellentétek körvonalazzák, éteri ábrázolásának köszönhetően a néző kiváló azonosulási pontja.
A fedélzet kapitánya (Arvin Kananian) hamis tényeken alapuló ígéretekkel, majd egyre kegyetlenebb beavatkozással próbálja szabályozni az Aniara lakóit. Visszatérésük reményének fenntartása azonban a politika manipulatív eszközévé válik. A fémkoporsó tökéletesen körülzárja az emberek reményvesztettségének és a hatalom ellehetetlenülésének ábrázolását. Elképzelhetjük, hogy mi a legrosszabb, ami történhetne, de a forgatókönyv folyamatos meglepetésekkel gyötör. A fokozódó szüszpansz izgalmas részletekkel színezi a katasztrófát, a jelenetek hűen követik az alapmű lírai jellegét, és lényeges hangsúlyt kap a hajón történtek talányos sejttetése.
Kifogástalanul színvonalas a Sophie Winqvist által megálmodott képi világ is, amely a futurista környezet kietlenségét a természet gazdagságával ellenpontozza. Üres terek halványló színvilágát rohadó alga díszíti, a Mima virtuális tájképe viszont érintetlen marad. A fedélzeten létesülő bomlási folyamat lelassítja az időt, amely fullasztóan nehezedik a szereplőkre. Hosszú távon képtelenség pontosan emlékezni – emiatt is torzul a társadalom jellemrajza. Különleges bezártsági érzetet kelt a film óvatos tempója, amely stiláris egységet alkot a bázis üres képeivel. A szereplőkre nehezedő időtömböket a forgatókönyvírók fejezetekre osztják, mindegyik szakasz különös fejleményeket tár fel, egymásutániságuk inkább a hajó (és Mima) emlékezetét helyezi előtérbe, amely egy izgalmas elbeszélői szemszöget erősít meg – hasonló megoldásokkal találkozhatunk Tarkovszkij Tükör, vagy Szokurov Orosz bárka című filmjeinek esetében is.
Bár a szüzsé logikája helyenként hiányos, és joggal akadékoskodhatnék azon, hogy miért van a fedélzeten mindig áram, honnan az oxigén, ki és hogyan fintorog a film valahányadik másodpercében, ezek a kérdések mégis szőrszálhasogatásnak bizonyulnának amellett, hogy az Aniara mennyire sajátos ötletek variálásával egészíti ki a műfaj évszázados hagyományát. Párhuzamos valóságunk az Aniara fedélzetéről köszön vissza: vesztegzárra kifejezetten ajánlott.
