Mi történne, ha egy teljes napra összezárnánk Sigmund Freudot és C.S. Lewist, a 20. századi kultúrtörténet két gigászát? Milyen tanulságokkal gazdagítaná az emberiséget egy ilyen szellemi iszapbirkózás? Egyáltalán van értelme ezredszerre is vitába bonyolódni életről és halálról, Isten létezéséről és a lét elviselhetetlen nehézségéről? Matt Brown filmje érdekes kérdéseket vet fel, a megnyugtató válaszok viszont elmaradnak.
Armand Nicholi pszichológus-professzor évtizedekkel ezelőtt kurzust indított a Harvardon, mely Sigmund Freud és C.S. Lewis világszemléletének és filozófiai gondolatainak ütköztetésére épült. A kutató később egy felettébb inspiráló szakmunkájában összegezte a stúdium leglényegesebb megállapításait. A könyv (The Question of God) olyannyira rabul ejtette Mark St. Germain amerikai drámaírót, hogy a valós élettényeket sajátos módon „fikcionalizáló” kamaradrámává gyúrta, középpontban a két titán elképzelt eszmecseréjével. A művet a világ számos pontján – így Magyarországon is – színpadra állították, de a viszonylag nagy siker ellenére másfél évtizedet kellett várnunk a filmverzióra. Matt Brown Freud: Az utolsó pszichoanalízis című adaptációja ugyanarra az alaphelyzetre épül, mint a színdarab, de a mozgókép médiumának sajátosságait is megpróbálja kiaknázni.
1939 szeptemberében járunk, Hitler már megszállta Lengyelországot, s a világháborús pszichózis lassan Londonba is begyűrűzik. Sigmund Freud (Anthony Hopkins) egy évvel korábban emigrált a brit fővárosba: a pszichoanalízis atyja végstádiumú állkapocsrákban szenved, és szinte teljesen elvágta magát a külvilágtól. Egyetlen támasza felnőtt lánya, Anna (Liv Lisa Fries), viszonyukat azonban beárnyékolja a nő leszbikus párkapcsolata, valamint a halállal versenyt futó tudós posszesszív személyisége. Amikor C.S. Lewis (Matthew Goode), az íróként, irodalomtörténészként és teológusként egyaránt hírnevet szerzett oxfordi tudós látogatást tesz Freud házában, a briliáns, de megkeseredett pszichiáter úgy érzi, itt az ideje, hogy még egyszer, utoljára előbújjon oroszlánbarlangjából.
Az ateista, mindent a tudomány szemüvegén keresztül vizsgáló Freud és a mélyen hívő, de rugalmas gondolkodású, világnézete határait tapogató Lewis afféle szellemi iszapbirkózásba kezd. Vitáznak életről és halálról, a lét végső értelméről, Istenről, a szerelemről és szexualitásról, mindeközben pedig saját múltjuk feneketlen kútjába is leereszkednek. Eszmecseréjük során felszínre tör elfojtott apakomplexusuk, de Freud és Anna titkoktól terhelt viszonyát éppúgy kivesézik, mint az első világháború poklát megjárt Lewis és elesett bajtársa anyjának minden szempontból szabálytalan, a társadalmi konvenciókra fittyet hányó kapcsolatát.
Vajon van esély bármiféle kompromisszumra, vagy legalább a kölcsönösen értékes tanulságok levonására, ha két ilyen szellemi gigász vállalkozik intellektuális gladiátorjátékra? A kérdés teljesen jogos, Brown filmje azonban nem egészre formált történettel és lekerekített karakterívekkel dolgozik. Az utolsó pszichoanalízis inkább egyfajta audiovizuális kedvcsináló Nicholi már említett szakkönyvéhez. A nézők nagyvonalakban megismerhetik a két lángelme legérdekesebb téziseit, és ha az itt kifejtett gondolat-csírák megmozgatják a képzeletüket, olvasójegyet válthatnak valamelyik közkönyvtárba, hogy kielégíthessék maradék tudásszomjukat. „Tudományos mélyfúrásokra” tehát senki se számítson: a dialógusok alapvetően a hétköznapi, nézőbarát tartományban maradnak.
Míg St. Germain egyetlen napra és helyszínre koncentrálta a cselekményt, addig Brown túlstilizált, képeskönyvszerű flashback-szekvenciákkal kísérletezik. Sajnos ez utóbbiak csak nagyon kevéssé informatívak, és inkább a hangulatteremtést szolgálják, másrészt viszont amortizálják is a kamaradráma egységét. Freud és Lewis gondolatai egyébként is erősen zanzásítva jelennek meg a vásznon – nincs tehát módunk arra, hogy eltöprengjünk rajtuk –, ezért is bosszantó, hogy a szellemi csörtét nem igazán árnyaló múltbéli epizódok ilyen sok időt hasítanak ki a cselekményből. De nem csupán ez rontja a „kettős viviszekció” élvezeti értékét. Az írók ugyanis túlságosan gyakran keretezik át a párbeszédfolyamot: amint elmerülhetnénk egy érdekfeszítő résztémában, máris irányváltás jön, és a főhősökkel együtt egy egészen új szellemi páston találjuk magunkat.
Annak viszont csak örülhetünk, hogy Brown következetesen ragaszkodik a szikár alaptónushoz. Az utolsó pszichoanalízis mindenféle affektáltságtól mentes film, egy percig sem válik szirupossá, és még azokat a témákat (halálos betegség, életvégi számvetés) is kellő tapintattal kezeli, melyek különösen alkalmasak rá, hogy kiakasszák a giccsdetektort. Ennek ellenére is kár, hogy a karakterekhez csak egy-egy drámaibbra hangszerelt jelenetben tudunk közel férkőzni. Nehezen felejthető például, amikor a főhősöket egy légiriadó a közeli templom mélyére űzi, az elvileg szilárd istenhittel rendelkező Lewis halálfélelme pedig pánikrohammá fokozódik. Sajnos az ilyen és ehhez hasonló – egyszerre sallangmentes, valószerű és mélyen átélhető – pillanatokat fukar kézzel méri a film.
A mellékfigurák (Freud vicces nevű kutyája, Anna és azonos nemű szerelme, vagy a Lewis cimborájaként villanásnyi időre feltűnő J.R.R. Tolkien) egydimenziósak ugyan, mégis szórakoztatók, Goode és Hopkins alakítása pedig egyaránt kiváló. Érdekes, hogy Lewist maga a színészlegenda is eljátszotta már, ráadásul egy ettől nagyságrendekkel jobb filmben. (Richard Attenborough Árnyékország című 1993-as melodrámájáról van szó, melynek centrumában a világhírű író kései, bukásra ítélt szerelme áll.) Ne legyünk azonban igazságtalanok: Az utolsó pszichoanalízis korántsem csalódás, ha a hasonló kaliberű (életrajzi) kamaradrámákat tesszük meg zsinórmértéknek – Freud és Lewis munkássága ennél mégis többet érdemelne.
