Az Ennél csak jobb jöhet a fogyasztói társadalom két ellentétes végpontját ragadja meg: két vásárlásmániás férfit és egy klímaaktivista nőt sodor egymás mellé.
A Nakache-Toledano alkotópáros lassan húsz éve szállítja megbízhatóan az életszeretetet és szociális érzékenységet hirdető francia vígjátékokat. A Volt egyszer egy nyár, a Samba, a Különleges életek és az Eszeveszett esküvő fémjelezte filmcsokor legkiemelkedőbb kritikai és közönségsikere kétségtelenül az Életrevalók, amely a mozgáskorlátozott, jómódú főhőse és egyszerű segítője történetén keresztül talán a legmeggyőzőbben hirdette a kapcsolódás fontosságát: a kapcsolatok felülírják az egyéni érdekeket, a közösségiség személyiségfejlődést hoz minden tagja számára.
Vászonravalók – Olivier Nakache, Eric Toledano: Intouchables / Életrevalók
Hogyan lehet az, hogy egy jószerivel ismeretlen francia film akkora sikert arasson Európában, amire talán az Új-Hollywodként emlegetett amerikai reneszánsz (vagy inkább invázió) óta nem került sor?
Ez a pozitív életszemlélet uralja az Ennél csak jobb jöhet című filmet is, azonban ellenpólusként egy mindenkit érintő, ám megfoghatatlanul absztrakt problémacsomagot kapunk. A környezetvédelem, a kapitalizmus- és fogyasztóitársadalom-kritika végpontjait két shopaholic, adósságspirálba került férfi, illetve egy klímaaktivista nő képviseli. Az önző és szélhámos Albert (Pio Marmaï) és Bruno (Jonathan Cohen) csak az ingyen sör, a könnyű pénzszerzési lehetőség és a Cactus (Noémie Merlant) iránti vonzalmuk miatt csapódik az aktivistacsoporthoz, ám ahogy az lenni szokott, lassanként magukévá teszik a tüntetések, figyelemfelkeltő akciók üzenetét.
Az Ennél csak jobb jöhet jó érzékkel rajzolja fel az alaphelyzetet: a fogyasztói társadalom szimbolikus csapdájaként a könnyen (és könnyelműen) felvehető személyi kölcsönöket, a Black Fridayt, illetve Albert munkahelyeként a repülőteret ragadja meg, amely a pazarlás és a felesleges luxus emblematikus színtere. Szintén jó megfigyelés, hogy a társadalmi ügyekhez a személyes kötődéseken keresztül a legkönnyebb kapcsolódni: hiába folyik a csapból is a környezetvédelem, a klímaválság és a túlfogyasztás, ez már nem üti meg az ingerküszöbünket (sőt, rosszabb esetben klímahisztinek vagy kommunista propagandának bélyegezzük a problémákat). Két főhősünk viszont Cactus személyes varázsának és az adománylopásnak nem tud ellenállni, így akaratlanul is elfogadják a játékszabályokat, amelyeket a karakán forradalmár diktál – hogy a közelében lehessenek.
Ezáltal pedig rájönnek, hogy az aktivisták globalizációellenes üzenetei az ő személyes céljaikkal is egybevágnak – igaz, ők továbbra is az adósságaik miatt szeretnének leszámolni a bankrendszerrel, de mellékesen az olajlobbival is szembeszállnak. Mindez ha egy vígjáték közlésmódján is, de egybecseng azzal a mindennapos tapasztalattal, hogy a fenntartható, egyszerű élet nemcsak a bolygó, hanem a saját pénztárcánk és egészségünk szempontjából is logikus választás.
Nakache és Toledano viszont ennél sokkal többet nem tud kihozni az ötletből, az pedig egyértelmű, hogy két órát nem tudnak kitölteni Albert és Bruno ügyeskedéseivel és a látványos demonstrációkkal. Az Ennél csak jobb jöhet se nem elég mély, se nem elég vicces, így előbb-utóbb vontatottá válik. Komoly probléma az is, hogy az alapszerkezet meglehetősen lerágott csont (simlis férfi a szerelem miatt másnak mutatja magát, mint aki, lelepleződik, pedig addigra már megváltozott stb.). A forgatókönyv semmiféle újítást nem hoz a narratívába, ráadásul dramaturgiai hibákat is vét. Mind a két férfi személyiségfejlődése (?), mind a szerelmi szálak irreálisnak tűnnek, így a motivációk is homályosak maradnak. A két pólus nem képes organikusan egyesülni: a seftelő, gyenge jellemű Albert-Bruno és a tűzrőlpattant, morálisan felsőbbrendű Cactus világa a film végére is egymástól távolinak érződik. Ráadásul a sidekickként funkcionáló Brunóról meg is feledkeznek az alkotók, így az ő karaktere még vázlatosabb marad.
A klímaváltozás elleni küzdelem egyre népszerűbb filmes téma (a How to Blow Up a Pipeline például jóval radikálisabb aktivistákat követ). Az mindenképpen az Ennél csak jobb jöhet mellett szól, hogy vígjáték létére nem bagatellizálja el a csoport tevékenységét, az aktivisták bár bohókásak (például az álneveikkel), de nem nevetségesek. Mégis kicsit „kötelező körnek” érződik a tevékenységük bemutatása: epikus, érzelmes zenei aláfestésekkel készült montázsokban akcióznak, ami inkább látványosságnak tűnik, mint követendő példának. Pedig mégiscsak jó volna közel éreznünk őket magunkhoz, ha már Bruno és Albert is ez teszi…
Ezúttal tehát nem sikerült a rendezőpárosnak az a bravúr, hogy egy „fontos” téma felkarolásával észrevétlenül érzékenyítsenek, a klímaaktivizmus rátelepedik a filmre, és még csak nem is hatásosan. Így az Ennél csak jobb jöhet inkább a helyzetkomikum terén tartogat emlékezetes pillanatokat, azon belül is kiemelkedik a nyitómontázs, amely a címet is megmagyarázza.
.jpg)
