A 90-es évek New York-jának egyik problémás kerületében, Harlemben két magányos, sérült ember – egy huszonkét éves afroamerikai nő és egy hatéves kisfiú – megtalálják egymásban azt, amire leginkább szükségük van a boldoguláshoz. A családi létbiztonságot és az otthonteremtést azonban számos külső és belső tényező fenyegeti.

A.V. Rockwell első nagyjátékfilmje, az A Thousand and One az idei Sundance Filmfesztiválon – az elmúlt két év nyerteseit, a CODA-t, valamint a Nanny-t követve – kisebb meglepetésre elnyerte a zsűri nagydíját. Ez a siker jól mutatja, hogy megvan a potenciál Rockwellben, hogy beférkőzzön a sikeres afroamerikai rendezőnők csekély számú társaságába.

A film cselekménye 1994-ben, a Rikers-szigeten lévő javítóintézetben kezdődik, ahol az egyedülálló, munkanélküli Inez egy bentlakó haját igazgatja. Fodrászként akar elhelyezkedni, szórólapokkal hirdeti magát, de nem bizonyul sikeresnek. Miután a nevelőanyja elől menekülve a T becenévre hallgató kis Terry kiesik az ablakon és kórházba kerül, Inez meglátogatja. Régóta ismeri a kisfiút, önmagára, a saját gyerekkorára és nehéz sorsára emlékezteti; megsajnálja, majd megszökteti a kórházból. Végül talál egy kibérelhető szobát, ahova beköltöznek, majd nem sokkal később Inez börtönből szabadult szerelme, Lucky is beköltözik hozzájuk. Inez és Lucky rövidesen egybekelnek, hármasban élik életüket egészen addig, míg Terry betölti 17. életévét, aztán néhány szerencsétlen történés következtében minden a feje tetejére áll, és a család szétesik.

A film három fejezetből áll össze egy egésszé. Az elsőben megismerjük a szereplőket, szembesülünk Terry nehéz sorsával, ahogy más fiúkkal lóg együtt, de nem kapja a helyét. Nincsenek barátai, szégyenlős, alig beszél, és nem érti, miért hagyja magára folyton Inez, akit az anyjának gondol. A legjobban mégis egy apára vágyik, hiszen soha nem volt az életben egy apafigura, akire felnézhetett volna – Lucky kezdetben nem nézi jó szemmel Terry jelenlétét, idővel azonban megbarátkoznak, és megígéri a kisfiúnak, hogy velük marad, és hogy gondjukat viseli.  Ahogy Terrynek szüksége van a szülői szeretetre, úgy Ineznek is a gyermeki jelenlétre: egymásra szorulnak, mindketten hasonló belső sebekkel rendelkeznek, és csak egymás jelenlétében tapasztalhatják meg a boldogságot. Terryvel ellentétben Inez szabadszájú, rendkívül élénk természetű, akinek mindenről megvan a véleménye, és nem tűri el, ha más vitába száll vele.

A második rész hét évvel később játszódik, Terry immár 13 éves: a szülők eltávolodnak egymástól, a köztük lévő feszültség folyamatosan növekszik, Lucky egyre több időt tölt tőlük távol. Terry tanulmányi sikerei ellenére bizonytalan – Inez elvárja tőle, hogy éljen a lehetőséggel, amit kapott, és jobb iskolába menjen. A harmadik részben a 17 éves Terry válaszút elé kerül, amikor Lucky rákos lesz, a lány, akibe szerelmes lesz, Floridába készül költözni, az iskolai tanácsadója pedig felfedezi, hogy az iratai hamisak, az anyjáról pedig ezáltal megtudja a szörnyű igazságot – hogy tudniillik nem a vér szerinti anyja.

Terry az egyetlen karakter, akit 6, 13, valamint 17 évesen különböző gyerekszínészek alakítanak, és mindhárom alakítás hitelesnek és koherensnek hat, mintha a három különböző színész alakításából sikeresen összegyúrható lenne Terry élete. A film fénypontja mégis a 22, 29 és 33 éves fiatal anyát egyaránt parádésan alakító 33 éves, első főszerepében látható Teyana Taylor, aki bizonyítja, hogy érzelmi palettája végtelenül sokszínű; a film végén látható hosszú párbeszéde Taylorral a cselekmény csúcspontja, egyben az év egyik legemlékezetesebb alakításának megkoronázása.

A film számos olyan témával foglalkozik, amelyek az afroamerikai közösség szegényebb rétegeinek komoly dilemmát jelentenek. Ilyenek az anyaság – specifikusabban az egyedülálló afroamerikai anyák kilátástalan helyzete –, a magukra hagyott afroamerikai gyermekek rendszernek és az utcának való kiszolgáltatottsága, az apák hiányának következményei, a család szerepe a gyermek fejlődésében, a nevelőszülői hálózat hiányosságai a szülő nélkül maradt gyermekek fejlődésének biztosítása szempontjából, valamint a dzsentrifikáció és az ebből fakadó szociális problémák. Ezek a témák egyáltalán nem újkeletűek: már az 1974-es Claudine is érzékletesen szemléltette az egyedülálló afroamerikai anyák nehéz helyzetét, és a család szerepének fontosságát, a 2016-os mestermű, a Kerítések (Fences) szintén számos hasonló felmerülő dilemmát érintett a szülőség kérdésétől a csonka család eredményezte problémákon át a marginalizált közösségekben való felnövésig. A nevelőszülői hálózat problémáit megszenvedő afroamerikai gyermekek helyzetét a 2019-es Foster Boy szemléltette talán legjobban, míg a 2019-es The Last Black Man in San Francisco sokkal átfogóbban foglalkozott a dzsentrifikáció jelenségével.

A film fő erőssége mégis az, hogy az afroamerikaiakat különösen érintő, jól- vagy – főként a külföldi közönség számára – kevésbé ismert problémákat nem véletlenszerűen veti elénk csak azért, hogy a szisztematikus rasszizmus hipotézisét megpróbálja lenyomni torkunkon, hanem hogy a főhősök boldogulását nehezítő, pontosan beazonosítható akadályokat egy pontosan kijelölt narratív szerkezet által, rendkívül erős alakítások segítségével, két sérült ember drámáján keresztül érzékelteti, és teszi azt minden jelenettel egyre hitelesebbé, folyamatosan erősítve a cselekmény aktualitását. A rádióadásokból beszűrődő részleteken és rövid kitekintéseken keresztül a folyamatosan fejlődő várossal, és a polgármesterek városfejlesztésre vonatkozó ígéreteivel szembesülünk, ehhez képest Inez és Taylor azokat a hangjuktól megfosztott, kilakoltatott embereket jelképezik, akik különösen megsínylik a dzsentrifikáció bonyolult folyamatát (melynek során bizonyos központi elhelyezkedésű városrészek komoly ingatlanberuházások következtében jelentősen megváltoznak, átépülnek, és ez együtt jár azzal, hogy a területen élők helyére magasabb társadalmi státusszal rendelkezők „vásárolják be” magukat, így az eredeti lakosok lassan kiszorulnak).  

Az A Thousand and One a dráma és a melodráma határvonalán egyensúlyozva drámaian realistának, és szociográfiai árnyaltsággal drámainak képes maradni, fenntartva a komplex jellemrajzzal rendelkező szereplők sorsának alakulása iránt érzett érdeklődést. Oly módon képes releváns témák és kérdések prezentálására, hogy közben nem próbál előregyártott válaszokkal szolgálni, nem akarja megmondani, hogy mi a helyes és járható út, és nem válik közhelyeivel untató tanmesévé. Helyette inkább – a szülő-gyermek kapcsolat kiismerhetetlen útvesztőinek végigjárása mellett – azt boncolgatja, hogyan válik az otthon az identitás egyik sarkalatos pontjává, és annak elvesztése miképpen rendítheti meg az ember biztonság- és identitásérzetét. A fizikai otthonuk megszerzése, „kivirágoztatása”, szétesése, majd elvesztése a belső folyamataik, a kapcsolatuk alakulásának és az érzelmeik változásának tűpontos szimbolizálása. Elvégre a rasszokon, társadalmi-gazdasági helyzeten és származáson túlmutató, minden nézőt összekötő módon leginkább az otthonról szól a film, arról az „1001”-ről, ami több, mint egy lakás, több, mint egy fizikai keretek közt létező, megmérhető és bekeretezhető hely.