Pedro Almodóvar ismét bizonyítja, hogy nem csupán drámát, de vígjátékot is remekül képes rendezni. A Szeretők, utazók során korai komédiáinak (Szenvedélyek labirintusa, Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén) őrült tempója és eszement szertelensége köszön vissza a vászonról.
A spanyol mester legújabb alkotására valahogy úgy is tekinthetünk, mint egyfajta „lazításra” két komolyabb filmremek között, de ettől még egyáltalán nem lesz kevésbé élvezetes. A rajongók nem fognak csalódni, Almodóvar kézjegye ott virít minden egyes képkockán, miként a klasszikus amerikai „screwball comedy” hagyományai is gyakorta visszaköszönnek, akárcsak a rendező régebbi vígjátékaiban. A Szeretők, utazókra hatványozottan az agyament karakterek garmadája és a folyamatos verbális poénzuhatag, miként a már-már szándékos giccsbe hajló eltúlzás és az őrült helyzetek halmozása is jellemző.
A cselekmény egy véletlen baleset folytán katasztrófaközelbe kerülő repülőút köré épül, azonban a katasztrófafilmek eszköztárának a lehető legkevesebb nyomát találjuk meg benne. Helyette a gépen utazók szerteágazó – szerelemmel, erotikával, bűnnel, szexuális identitással és minden egyéb nyalánksággal átitatott – kapcsolatai, magántörténetei kerülnek előtérbe. Minden egyes karakter külön egyéniség, a három meleg stewardess, a Mexikóba utazó „pornónagyasszony”, a csalásért körözött, inkognitóban repülő üzletember, az előbbi hölgy meggyilkolására felbérelt bérgyilkos, a természetfeletti érzetekkel rendelkező jósnő, akinek még nem volt dolga férfival, és még sorolhatnánk. Kevés alkotó van, aki ennyire remekül rendez komédiát, olyan pedig még kevesebb, aki egyszerre képes viccesen drámai és drámaian vicces lenni. Miközben visszaköszönnek Almodóvar klasszikus témái – a szexualitás, a félreértések és szerepkonfliktusok, az emberi kapcsolatok és azok gubancai, az „imázs-kép” és a valóság kontrasztja –, mindez a mester korai munkáira hajazó végtelenül szórakoztató és eszeveszetten „latinos vérmérsékletű” vígjátékban kerül terítékre.
A rendező gyakran még saját magához képest is szabados és nyílt, de ez mintha itt tökéletesen természetesnek és zavartalannak hatna. A karakterek nyíltan és könnyedséggel beszélnek a szexről, a családos pilóták férfiakkal flörtölgetnek, az ifjú házaspár meszkalintól elbűvölve szeretkezik az utastér kellős közepén, az egyik meleg stewardess kegyes mozdulattal törli le az ondót társa szájáról, állapítván meg, hogy amaz épp most elégített ki egy másik férfit orálisan. Talán a világ is változott. Mintha Almodóvar is észrevenné helyenként, hogy ami huszonöt-harminc éve tabudöntögető és végletekig provokatív volt, ma már bármelyik amerikai csatorna esti műsorán vagy hollywoodi tucatvígjátékban is helyet kap. A homoszexualitás például már korántsem társadalmi tabu – bár Almodóvar meleg hősei sosem küszködtek igazán szexuális identitásukkal –, mai heteroszexuális hőseink már teljesen természetesnek veszik a „melegségüket” nyíltan felvállaló utaskísérőket és mókásan vesznek részt erősen eltúlzott, camp esztétikájú mókáikban. A három stewardess által a Pointer Sisters I’m So Excited (ami a film angol nyelvű forgalmazási címe is) című diszkóklasszikusára előadott koreográfia a film egyik csúcspontja.
A rendező elsődleges segítségéül szegődnek a kiváló színészek, akik közül többen (Antonio de la Torre, Javier Cámara, Lola Dueñas) régi alkotótársai a mesternek, míg mások például (Almodóvarra nagyon is jellemzően) a szappanoperák világából érkeztek „a fedélzetre”. A film elején pedig rövid cameo erejéig a két nemzetközi sztárrá vált egykori állandó Almodóvar-színész, Antonio Banderas és Penelopé Cruz is felbukkan. Mindent egybevéve, a Szeretők, utazók egyáltalán nem lóg ki az életműből, de nem is lesz annak legmaradandóbb darabja. Élvezetes, szerethető és mindvégig szórakoztató film, de nem lép túl az egyszerű rendezői ujjgyakorlat határain. Ügyesen összerakott, megrendezett, remek tempóval rendelkező iparosmunka: tökéletes lazítás a következő komolyabb volumenű Almodóvar-opusz előtt.
