Már az előzetes alapján sejteni lehetett, hogy az eredeti Mad Maxet is jegyző George Miller harminc évnyi maxtelenség után nagyon szórakoztató és látványos esztelenséggel kelti életre mai technikával és filmes nyelvvel a sivatagi pusztaságban száguldozó egykori rendőr karakterét. De hogy ekkorát üssön ez a film, arra nem lehet eléggé felkészülni.
„Csak annyira vagyok őrült, mint a világ, ami körülvesz”, mondja Őrült Max a film nyitójelenetében, s a súlyos, mégis röpke két óra után viszont nem tudunk egyetérteni vele: a Mel Gibsontól stafétavolánt átvevő Tom Hardy főhőse talán az egyetlen normális pont ebben az elképesztő vizuális őrültségeket felvonultató, józan észt szinte teljesen nélkülöző világban. Halhatatlan Joe-t (az első Mad Max-film főgonoszát is játszó Hugh Keays-Bearne), a fehérbőrű, meghatározhatatlan korú, eltakart arcú bandavezért istenként tisztelik követői, ő pedig totális monopóliumhelyzetben van, kezében a víz- és üzemanyagcsap, egy seregnyi őrült torzlény (esetenként saját deformált gyermekei) veszik körül. Fővezérét és -sofőrjét, Furiosát (a szerep kedvéért kopaszra nyírt fejű Charlize Theron) gyeremekkorában ragadták el és nevelték ebben a földi pokolban, ő pedig, a legnagyobb üzemanyagszállító teherautó kormányát kézhez kapva, megszökteti Halhatatlan Joe személyes tárgyaiként tartott feleségeit, a hatalmas autóval nekivág megkeresni szülőföldjét, a Zöld Helyet.
A film további része szinte teljes egészében egyetlen orbitális méretű autósüldözés a pokoli sivatagon keresztül, a nők, és a végül hozzájuk csapodó, arcát eltakaró szájkosártól csak a film felénél szabaduló Max nyomában Halhatatlan Joe teljes kompániája diktál hihetetlen, a nézőt végig székéhez szögező tempóban.
Nem a párbeszédek vagy a történet viszi előre ezt a filmet, hanem a színtiszta, csakis mozgóképen alkalmazható (és kifogyhatatlannak tűnő) vizualitás, valamint a hátborzongató (fél)diegetikus zene: talán a legelképesztőbb és -szórakoztatóbb része Miller akciófilmjének a megmagyaráz(hat)atlan őrült szereplők és díszletek: az egyik üldöző járgányon négy fickónak annyi a feladata, hogy ütemesen doboljon, egy másik torszülöttnek pedig a kocsi elején annyi, hogy ehhez pokoli, kétszárú, krómozott elektromos gitárján zenét szolgáltasson, eközben pedig, csak úgy mellékesen, tűzcsóvákat eregessen a gitár nyakából. Hogy milyen dramaturgiai szerepe van ennek? Az égegyadtavilágán semmi, csak az, hogy veszettül szórakoztató és lenyűgöző látványt nyújt – az üldözést végigkísérő ordító dobjáték és gitárszóló pedig megszabja a ritmust.
Szinte leírhatatlan, ami az új Mad Max-ben folyik: amikor azt hinnénk, hogy Miller már nem tudja fokozni az őrültséget vagy a tempót, a rendező bekapcsolja a nitrót, és mindenkit lehagy. Jelen pillanatban ilyen film szinte elképzelehetetlen lenne, ha egy iparos, amerikai rendező kezébe került volna a néhányszavas forgatókönyv. Az ausztrál Miller azonban képes az ütközéseket, robbanásokat, és az ezeket előidéző démonautókat és -sofőröket művészi szinten ábrázolni.
A film díszletezése és kellékei megérnek egy külön misét is, remek érzékkel építették fel a készítők a régi világ romjait és megmaradt használati tárgyait átkombináló posztapokaliptikus kosztümöket, autóbelsőket és helyszíneket. A volán itt kitüntetés és fegyver, kulcs a túléléshez; a kis tekerős zenegép (amely visszatérő szereplő – a Mad Max 2: The Road Warrior-ben is felbukkant már) abszurdan idilli altatózenét játszik a legnagyobb káosz közepette is; a tábortűznél a megszusszanó üldözött csapat tagjai egykori tévéműsorokról regélnek.
Külön öröm, hogy az általában tesztoszteron-túltengésben szenvedő más autós akciófilmektől eltérően itt a női nem is egyenrangúlag képviselteti magát: Theron Furiosája a film első felében teljesen egyedül viszi a hátán a történetet, Max tulajdonképpen hozzácsapódik, nem pedig fordítva, a Zöld Hely törzse kizárólag motoros nagymamákból áll, és még a megmentett feleségek is nagyon aktívan kiveszik a részüket a muriból. Mindeközben azt sem lehet mondani, hogy csak elfoglalják a férfihelyet, képesek anyának is lenni, a Zöld Hely törzsfője például mindenhová egy termőmagokkal teli táskát cipel magával, csak az alkalmas helyre és talajra várva, hogy zöld lehessen a kiégett Föld.
Elképesztő iramú száguldás ez a mozi, műfajának eddigi csúcsa, egy színtiszta Film, amelyről beszélni és írni szinte fölösleges és lehetetlen: látni kell, izgulni, és hagyni magunkat lenyűgözni a látnoki rendező által rockoperaként megkomponált vizuálorgia által. Nem kell őrültnek lennünk, hogy egy moziszékben ülve két órára eszményi szórakozásban részesüljünk az őrültségi fokot maximumra tekert víziónak köszönhetően.
