„Az árulások a háborúban gyermetegek a békeidőben elkövetett árulásainkhoz képest”* – írja a sivatagkutató Almásy László egy karácsonyi bonbon papírjára, míg a szeretőjére vár – és egyben meg is fogalmazza Az angol beteg egyik tételmondatát.
Anthony Minghella (A tehetséges Mr. Ripley, Hideghegy) 1996-os vegytiszta melodrámája 12 jelölésből 9 díjat vitt haza a 69. Oscar-gálán. Köztük szobor járt a rendező mellett az Amadeust is jegyző Saul Zaentz producernek a legjobb filmért, Juliette Binoche-nak a legjobb női mellékszereplőként, illetve John Seale operatőrnek, aki olyan emlékezetes filmeket fényképezett, mint az Esőember, a Holt költők társasága, a Lorenzo olaja, A tehetséges Mr. Ripley vagy éppen a Mad Max: Fury Road. De ezek mellett az Akadémia jutalmazta a vágást, a látványt, a jelmezt, a hangot és a zenét is. (Utóbbi hozzátesz Az angol beteg magyar vonatkozásaihoz: a filmben elhangzó, Szerelem, szerelem című magyar népdalt Sebestyén Márta énekli.)

A film megítélése éppen olyan megosztó, mint magáé a melodrámáé: a tömény, érzelgős giccstől a lenyűgözően megkomponált, magával ragadó műalkotásig sokféle jelzővel illetik. Ami vitathatatlan, hogy kortárs képviselőként azonnal felzárkózott a műfaj klasszikusaihoz, nem egy kritikus egyenesen a Casablancával együtt emlegeti. A Kertész Mihály legendás filmjéhez való hasonlítgatás nem véletlen, hiszen részben azonos témák kerülnek elő itt is: a második világháború árnyékában kibontakozó szenvedélyes szerelem története, amiben összefonódik a személyes és a politikai árulás, önzés és a belőle fakadó veszteség fájdalma. Az angol beteg gyakorlatilag eggyel továbblépve azt mutatja meg, mi történik, ha Rick és Ilsa mégis egymást választja, ha Rick a nagyobb (politikai) célt és a morált félresöpörve a maga vágyaira koncentrál.

A Srí Lanka-i születésű, kanadai Michael Ondaatje azonos című regényéből készült film viszont nem marad meg a szerelemben-háborúban tematikánál, annál szélesebbre nyitja a fókuszát. A jelen, a múlt és a régmúlt idősíkjait egymásba szőve vizsgálja, hogyan kapcsolódnak össze és válnak el az emberek. Milyen belső, zsigeri (mint a szerelem, a hűség, a hazugság) vagy éppen külső, konstruált erők (mint a nemzeti identitások és határok esetlegessége) hozzák össze és szakítják szét őket. A múltban az egyiptomi sivatagi kutatóexpedícióhoz csatlakozó házaspár, Katherine (Kristin Scott-Thomas) és Geoffrey Clifton (Colin Firth), érkezése zavarja össze a mizantróp térképkészítő gróf Almásy László (Ralph Fiennes) nyugalmát. Mrs. Clifton és Almásy a melodramatikus sorsszerűség és a véletlenek játékának köszönhetően feltartóztathatatlanul zuhan a házasságtörő kapcsolatba, ami mindkettejük vesztét okozza. A jelenben a haldokló, összeégett Almásyt egy romos toszkán kolostorban ápolja a fiatal kanadai ápolónő, Hana. Hozzájuk csatlakozik a szintén kanadai megcsonkított tolvaj, Caravaggio, és a bombákat hatástalanító tűzszerészekkel érkező indiai szikh Kip.

Ondaatje regénye egymásba átjátszó tematikus töredékek és a szereplők személyes benyomásainak kaleidoszkópja, ezért Minghella dolga koránt sem volt egyszerű a forgatókönyv megírásakor (20 tervezet készült). A film ugyan a két szerelmi történetet (Katherine és Almásy, Hana és Kip) emelte a figyelme középpontjába, a vásznon megjelentek további motívumok is, amelyek a regényben az érzelmekkel egyenrangúan erősek. Így a háború embereket nemzetiségükre degradáló kataklizmájára a multikulturális közösségek felelnek az expedíción és a kolostorban. A szöveget minden ízében átható szenzualitás pedig a moziban sem merül ki a vágytól felforrósult érintésekben, de benne van a szilva ízében, a bazár zsivajában, a Szahara hullámzásában. Ahogy a szereplők kapcsolatot találnak és megismerik egymást az érzékelésben, úgy fedezi fel Almásy a sivatagot, amelyben egy dűne lankái épp úgy előrevetítik Katherine hátának ívét, mint később a férfi összeégett bőrét. Almásy térképet rajzol a sivataghoz, Hana pedig őt térképezi fel a Hérodotosz-kötetből kihulló fotók, jegyzetek és a fájdalmakat enyhítő gondoskodás által.

Ez a dialogikus szerkezet építi fel a film cselekményét. A múltat Almásy ragadozó tekintete teszi magáévá, a jelent Hana gyöngédsége. Almásy a tragédiák okozója, Hana a test és a szív sebeinek gyógyítója. Almásyé és Katherine-é a kiszikkadt tenger emléke a sivatagban, Hanáé és Kipé az újra termőre fordított kert. Katherine az Úszók barlangjában a történelem előtti ember sok ezer éves rajzait csodálja, Hana a reneszánsz civilizált freskóit. Almásyék sorsa a lángoló szenvedélyükhöz mért pusztulás, Hana és Kip „kisebb” szerelmén a melodrámákat irányító Sors véletlenjei megkönyörülnek, így túlélhet. Minghella filmje így egyszerre a műfaj jellemző sablonjaival operáló főhajtás a 40-es évek legendás melodrámái előtt, illetve kortárs reflexió is ugyanezekre. A történelem világégésében fellobbanó abszolút szenvedély önmagát emészti el; míg a háború öröksége a sokk, a gyász, az idézőjelbe tett eszmék és a megfáradt szív – a kisember józansága. A tiszta melodráma a maga túlzó szenvedélyeivel öncélúnak és idejét múltnak tűnik, gyakran gúny és vita tárgya a kortárs néző számára – a melodramatikus elemek viszont beszivárogtak a ma felkapott műfajokba, és a katarzis biztosítékai lettek.
* “Betrayals in war are childlike compared with our betrayals during peace.”