A szerencsétlenül járt, Transformers nevű autót addig hajtotta előző gazdája, amíg már-már totálkárossá nem silányult. A roncsteleppozitív gépjármű azonban kikerült a volt tulaj karmai közül, és nagy renováláson esett át.
Kb. öt évvel vagyunk az Űrdongó cselekménye után. A maroknyi Autobot New York városában bújkál, amikor filmünk főszereplője, Noah, egy előkelő összejövetelről próbálja megfújni egyikőjüket. A bűntett pillanatában azonban egy rejtélyes fényoszlop emelkedik az űrig, ami új hősöket és új gonoszokat hoz a Transformers-széria végtelen robotbunyói és fél világnyi rombolásai közé.
A sorozat előző darabjának nagyjából az volt az aduásza, hogy alaposan lecsavarták az akciót, és a fennmaradó játékidőt az emberi főszereplő és Űrdongó kapcsolatának mélyítésével töltötték fel. Ez igazi felüdülés volt a mindenfelé repkedő alkatrészek és tűzfelhők zivatarában, frankó Szuperhaver-utánérzés lett a film, jótól lopni meg csak abban az esetben bűn, ha rossz a végeredmény. Az Űrdongó azonban várakozáson felül jól sikerült.
Űrdongó az új E.T. – Travis Knight: Bumblebee / Űrdongó
Mivel Michael Bay a hús és a fém összecsapásának ötödik felvonására végleg belefáradt abba, hogy epikus méretű robbanásokat és agyonlassított harcjeleneteket pakolgasson egymás után Linkin Park-, majd Imagine Dragons-slágerekre, végül pedig ezt az egyveleget coelhói mélységű életbölcsességek random bedobálásával bolondítsa meg, végre megszülethetett egy olyan Transformers-mozi, amely azoknak a nézőknek is garantáltan tetszeni fog, akik már a 2007-es első rész után végleg leírták magukban az óriásrobotos franchise-t.
A fenevadak kora némileg visszakanyarodásnak érződik, hiszen ismét padlón a gázpedál, rombolás rombolást követ, az egyszeri szemlélő pedig egy „ah, már megin' ugyanaz!” felkiáltással lóbálhatja fülétől földig sújtó kezét a vászon felé. Persze, akció van, pörgés van, személyesség visszaszorul, azonban a válasz továbbra sincs megválaszolva: akkor most ez is egy kaptafa-termék? Elvégre a Mad Max is egy pergős akciócunami, mégsem hasonlít a Transformersre!
Nos, az új Transformers-film kétségkívül tartalmaz újításokat, és tán egy szinttel jelentősebb mértékben, mintha egyszerűen csak cserélődnének a bio- és nem-biodíszletek, vagyis azok a mozgó izék, akiket jobb helyeken karaktereknek neveznek. Egyrészt behoz egy tematikát, ami hasonló crossovernek tűnik, mint az Űrdongó esetében a Szuperhaver-érzés. Ez pedig a kalandfilm zsánere, mármint a legtipikusabb, Indiana Jones-, Nemzet aranya-féle kalandfilmé. Az egyik főszereplő, Elena ugyanis egy művészettörténész, aki talál egy ősi faragványt, és az egész bonyodalom innen indul: eljutunk Kolumbiába, föld mélyén rejtőző katakombákba, látunk megoldódni ősi titkosírást. Persze csak gesztus szintjén – a hangsúly nyilván továbbra is azon van, amit mindenki gondol, le sem kell írnom.
Másrészt megjelennek a Maximálok, akik járművek helyett robotállatokká tudják transzformálni magukat. Ezen fennakadtam egy picit, pozitív értelemben, a Maximálokkal ugyanis súlya lesz az átváltozásnak, mert az egész film során csak egyszer láthatjuk humanoid alakjukat, egyébként végig állatként vannak jelen. Nem is gondolná az ember, hogy milyen ütős tud lenni egy ilyen gesztus, főleg az Autobotok után, akik mindig úgy pattognak járműből humanoiddá és vissza, mintha csak a gatyájukat cserélnék át. Azonban az „egy szinttel fokozottabb” jelzőt nem is a Maximálokra, hanem a főgonoszra, Unicronra értem. A harmadik újítás ugyanis Unicron, a bolygó méretű bolygófaló szemétláda. Ugyan alig kap játékidőt, és a dialógusai sem túl ütősek, azonban hatásosan képes rálicitálni Megatronra vagy a rém jellegtelen Quintessára. Míg utóbbi kettő „emberarcú" genya, azaz antropomorfizált és emberi léptékkel mérhető, addig Unicron olyan poszthumán gonosz, aki kozmikus méreteivel és embertelen kinézetével nehezen racionalizálható bárki számára. Nem is bír el túl sok játékidőt, nagy részben a normál méretű Terrorconok helyettesítik, akciójelenetek sokaságát szolgáltatván. Unicron nem karakterjegyeivel, hanem létmódjával érdekes antagonista képes lenni.Ha már poszthumán: egyet kell értenem azokkal a véleményekkel, akik azt kiáltják, hogy miért ne lehetne a Transformers ezentúl egy echte animációs film, tötymörgő emberek és ezredjére is megmentésre szoruló Föld nélkül? Ugyanis filmünkben valahogy eltűnnek az emberek az alkatrészek között. Még az előző filmekben központi szerepet kapó katonaság is csupán a film utolsó öt percében szerepel.
Meg szeretnék még emlékezni továbbá a dumákról is, mert úgy gondolom, ezek a momentumok az állatorvosi lovai lehetnek annak, ha az ember túlságosan összepiszkolódott előzetes prekoncepciókkal. Ugyanis ha a tömény klisé nyakunkba szakadását várjuk egy Transformers-filmtől, akkor az bizony nem fogja magát meghazudtolni: poénkodások voltak, vannak és lesznek ezekben a filmekben, nem lesznek kiirtva, mert akkor a producer összevonja szemöldökét, és visszarakja a bankba a filmre szánt lovettát. A kérdés az marad, hogy ha ezen a megállapításon túllépünk, akkor voltaképpen milyenek is ezek a drámai élt tompítani hivatott szekvenciák? Nos, A fenevadak kora tekintetében, azt kell mondani, hogy nem rosszak! Nekem legalábbis nem volt az az élményem, hogy tűvel szurkálnak, mint a Bay-filmeknél. Délibáb karakterétől például nem mászott le az arcom a földre, el tudta adni magát nekem, ahogyan a film egyéb megvillanásai is működnek néha. Na persze azért hamar kiderül, hogy meztelen a király, mert amikor a nagy csata drámai csúcspontja eljön, és a karakterek egymást áldozgatják fel és válnak élő pajzzsá egymásért, akkor lelapul a film, és meghátrálásra késztet a zsebfilozofálás és zsebhősihalál hatására.
A Transformers: A fenevadak kora tehát visszább kanyarodik eggyel idősebb, kiugróan szolid testvéréhez képest, de azért módjával: a látványorgia mellett néha meg-meg tud villanni jobb pillanataiban, még ha a végeredményre így is csak egy „elmegy” akasztható lelkifurdalás nélkül.
