Blomkamp a sportfilm és a videójáték-adaptáció közötti mezsgyén landol, hogy egy drámainak ígérkező történetben meséljen versenyszellemről, áldozatról, kitartásról és szenvedélyről.
Neill Blomkamp a 21-ik század egyik legtragikusabb „egyfilmes" rendezője. Első mozija, a District 9 az új évezred egyik legjobb sci-fije: vicces, abszurd,látványos, izgalmas, drámai. Felkavaró. Kíméletlen parabolája az elembertelenítésnek, pontos kritikája a migrációs válság jelenségének. Nagy-nagy kár, hogy a direktor nem tudta folytatni olümposzi magasságokból induló karrierjét és később olyan, a feledés homályába vesző sci-fikkel traktált minket, mint az Elysium vagy a Chappie. Ezúttal egy éles műfajváltással a sportfilm és a videójáték-adaptáció közötti mezsgyén landol Blomkamp, hogy egy drámainak ígérkező történetben meséljen versenyszellemről, áldozatról, kitartásról és szenvedélyről.
Az igaz történet alapján írt sztori szerint adott egy Jan Mardenborough nevű walesi fiatal (Archie Madekwe), aki minden szabadidejét Gran Turismóval tölti a PlayStationön, munkaidejében pedig egy alsóneműboltban termeli a tőkét. Nagy álma, hogy egyszer profi autóversenyző legyen, de talán érthető módon kissé ferdén tekint rá családja, hiszen a játékkonzol mögül elég messzi álomnak tetszik az aszfalt csikorgása. A világ másik felén azonban a Nissan egyik fejese, Danny Moore (Orlando Bloom) kiötli a világmegváltó tervet: összegyűjti a világ legjobb Gran Turismo-játékosait, hogy közülük a legjobbat kiválasztva nevelje ki az igazi autósport új üdvöskéjét.
A film az első harmadában felvet egy remek gondolatot, melyet ugyan végig lebegtet, azonban nem bontja ki, és el is tolódik róla a hangsúly. Jan nem engedheti meg magának a több millió dolláros sportautókat, így kénytelen a virtualitásban kiélni az autóversenyzés iránti rajongását. Ne tagadjuk, egyes sportágak bizony a privilegizált rétegekhez szólnak, mivel a szabadidő vagy a megkívánt felszerelés ára már a nulladik lépésben eldönti, hogy foglalkozhatsz-e egyáltalán azzal a bizonyos sporttal. Szegény rétegből jövő focista vagy bokszoló szép számmal akad, ugyaninnen induló golfbajnok vagy vitorlázó már kevésbé. A motorsport is utóbbiak közé tartozik, Danny Moore kezdeményezése ebből a szempontból pedig igazi szabadságharcnak tűnhet, ahol csak a kvalitás, nem pedig az anyagi helyzet számít. Tágabban vizsgálva: a Gran Turismo című videójáték, sőt, a videójáték mint olyan a demokratizálás egyik terepe lehet egyes, a történelem folyamán csak az uralkodó rétegek által űzhető tevékenységnél. Blomkamp tehát szerencsére új filmjébe is átmentette a társadalmi igazságtalanság motívumát.
Másik kérdés, hogy erre mi szükség van a világ egyik legkörnyezetkárosítóbb sportjában, de ez más lapra tartozik.
A film szépen építkezik: az elején még egy sablonos sportfilmnek néz ki, ehhez az otthon játszódó jelenetek nagy száma járul hozzá leginkább (a film mélypontja az apuka karaktere és párbeszédei, de en bloc az összes családtag hasonló színvonalúra sikeredett). Miután kiszabadulunk a családi házból, nagyot nő a film színvonala. Ugyan ezután is szinte végig sablonpárbeszédeket hallunk, az autóversenyek látványa és a dramaturgiai fordulatok váratlansága képes fenntartani az ember érdeklődését. Ehhez hozzájárul a film nyelvezete is: szinte mind a 135 perce montázsok halmazából áll össze, amelyek már-már a zavarosság határát súroló sűrűségűre lettek vágva, így egy ringlispíl erejével szédítik el a nézőt.
A színészek közül mindenképpen ki kell emelni a parádézó David Harbourt. Láthatóan lubickol a srác edzőjének a szerepében, hozzá képest a főszerepet játszó Archie Madekwe csak fokozatosan válik szimpatikussá, a film (az egyébkénti pörgéséhez képest) meglehetősen lassan képes megszerettetni velünk a színészt és szerepét, de a végére ez is sikerül – egy ilyen film esetében már ez sem magától értetődő.
Amire még felhívnánk a figyelmet, az a filmnek a tárgyához való viszonya. A Gran Turismo-film egy Gran Turismo-videójáték reklámjával indít, kicsit elmosva a határt a multiplexekben a filmek előtt leadott reklámblokk és a reklámblokk után következő film között. Az alkotás ezt egyébként meglepő módon nem választja szét a film cselekményétől: nem az történik, ami elvárható lenne, hogy kiderül, hogy pl. a főszereplő egy videójáték-üzlet kirakatában nézi a reklámot. Lemegy a filmrészlet/reklám, és kezdődik a Gran Turismo, ami később is tartja magát ehhez a felütéshez: úgy viselkedik, mint egy reklám, pátosszal önti le a motorsportot. Ezzel egyébként a jobb pillanatokban képes epikussá fordulni (leginkább a Le Mans-i 24 órás felvezető képsoraiban), ám ez csak pár röpke felvillanás, sajnos sokszor visszasüpped sima termékfetisizálásba.
Azokban az időkben, amikor a videójáték még társadalmi elismertségért küzdött (némileg szándékos naivitás munkálkodik bennem, így múlt időt használok, leginkább azokra az időkre gondolva, amikor ez a dolog még a Doom miatt állítólagosan iskolalövöldözővé váló fiatalok árnyékától volt nehezített terep), az egyik legkedveltebb érvként jött fel, hogy a játékok fejlesztik a gyors döntések meghozatalát, a memóriát, az észlelést, meg a reflexeket. Ennek egyik plasztikus sikersztoriját nézhetjük végig a Gran Turismóban.
Számos hibája ellenére egy élvezetes és pörgős film, amely képes folyamatosan meglepni a nézőjét. Világmegváltást ne tessék várni tőle, s ha a sportfilmek között nem is feltétlen a legerősebb darabok között fogjuk számon tartani, a videójáték-adaptációk rangsorában talán már jóval előkelőbb helyet fog kivívni magának.
