A Millió dolláros bébi jól kiütötte legfőbb versenytársát, Scorsese Aviátorát az Oscar-díjak ringjéből; a hét jelölésből négyet beváltott (legjobb rendező, női főszereplő, férfi mellékszereplő, játékfilm), miután már két Golden Globe-ot is vitt (ugyancsak a rendezésért és női főszerepért). A film oscaros mércével mérve bizonyára jó; egyébként nem túl nagy teljesítmény: a rendezés, a színészi munka profi, a történet kevésbé, de a film nem nevezhető ragyogónak.
Az egyik főszereplőt maga Eastwood játssza (aki egyébként a zenét is jegyzi, így az általa művelt filmes szakmák közül ezúttal csak a producerséget hagyta ki): ő Frankie Dunn, boxoló edző, akit Maggie Fitzgerald (Hilary Svank) arra kér, készítse fel őt is a ringbeli küzdelemre, ami, tudjuk meg, az egyedüli esélye lenne egy sikeres életre, legalábbis ő így képzeli. Maggie pincérként dolgozik, és harmincon túl van, Frankie pedig könyörtelenül közli vele, hogy egyrészt túl öreg, másrészt a női boksz legfeljebb a showműsorokkal érhet fel, az igazi sporttal nem. Ebből a felvezetésből már sejthető, merre halad a filmes narráció: az edző teljesen várható módon megenyhül, Maggie a „ha igazán akarod, meg tudod tenni" címszó alatt sikeres bokszolóvá válik, és már-már világbajnokságot nyer. Ha itt álltak volna meg, a film nem lett volna több egy sztárokat felvonultató, a siker elérhetőségére orientált produkciónál. De a nagy meccsen Maggie végzetesen megsérül – természetesen orvul támadnak rá –, és nyaktól lefele lebénul. Ettől a pillanattól kezdődik az érzelem- és érzékenységdömping, amelynek a film az Oscarokat valószínűleg köszönheti. Maggie ugyanis mindent megtesz, hogy meghalhasson, még azt is, hogy az egyetlen emberi lényt, aki számára fontos, megkéri, vegye el tőle az életet, és edzője ezt hosszú vívódás után meg is teszi.
Az edző behódolása és Maggie sérülése köré szerveződő történetet több, kegyetlenül őszintének szánt jelenet is tagolja, amelyek a bokszolok életének nyers valóságát hivatottak érzékeltetni, ezek hitelességét azonban hozzáértés hiányában nem bírom megítélni. Számomra és – azt gondolom – a nézők jelentős hányada számára költői kérdés marad, létezik-e olyan, hogy valakinek eltörik az orrát, és a vérzést azzal lehet felfüggeszteni, hogy visszaállítják a csontot eredeti állapotába; minden esetre hatásos a kép. A másik jelenetsor, melyben a valóság „lelepleződik", a kórházban zajlik, ahol élő közvetítést látunk arról, miként sebesedik fel a mozgásra képtelen nő bőre, vagy hogyan ömlik a vér, amikor saját nyelvét újra és újra elharapja, mert az öngyilkosságnak más formája nem maradt számára.
A filmnek ez az utóbbi része azonban minden vérrel és kórházzal együtt túlságosan édeskésre sikeredett. A szerepek itt átminősülnek, Maggie nincs többé abban a helyzetben, hogy a bizakodó és dacos csajszit játssza, Frankie sem lehet ebben a kontextusban a mogorva edző, akinek a szigorúságát nagyon ritkán oldja fel egy félmosoly. Mindkét karakternek önmaga ellenkezőjét kellene a kórházban és szeretetben nyújtania, ebben azonban sem Eastwood, sem Swank nem alakít nagyot. Ha következetesek önmagukhoz, nem is szerepelhetnek itt jól, és ez elsősorban a forgatókönyv hibája – így éppen a minőségi színészi játéktól szabadítja meg önmagát, amely pedig kétségen kívül a film első részének az egyik erőssége. Hilary Swank teljesítménye azonban, bár becsületesen végigjátssza a történetet, és szerepe a Hollywoodban lassan rutinossá váló testi elváltozásokkal (elizmosodással) is jár, egyetlen pillanatig sem mérhető A fiúk nem sírnak bravúros alakításának szintjéhez.
A Millió dolláros bébi egyrészt emancipációs történet, másrészt az ún. emberi együttérzés sztorija, és e kettő meg az előző évek tapasztalata még külön-külön is számíthat a filmakadémia nagydíjára. Eastwoodnak nyilván van érzéke ehhez, tavalyi Titokzatos folyója Oscart hozott Sean Pennek és Tim Robbinsnak. Az idén Morgan Freeman legjobb férfi mellékszereplő díját inkább az életműve elismeréséként értékelte a média, de jó alkalom volt rá a lecsúszott és kontemplatív volt bokszoló alakja.
